Csak az állandó, hogy mindig változunk

Jakupcsek Gabriella 2019-ben megjelentette 3. könyvét "Nagy levegő!" címmel. Az igazat megvallva sokáig nem tudtam mit kezdeni a címmel, de annyira nem is foglalkoztam a könyvvel, hogy komolyabban elemezzem magamban a címet. De azért se foglalkoztatott sokáig a könyv, mert az alcímmel együtt (Aki megáll, elsüllyed) még annyira sem tudtam mire vélni a címet. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akar konkrétan mondani. De most, hogy elolvastam, nemcsak azt konstatáltam örömmel, hogy értem, hogy miről van szó, hanem hogy ez a könyv jobb, mint az első kettő.

A másodikról is azt írtam, hogy jobb, mint az első, ez a könyv még emelte a nívót. Már a borító is nagyon szép, jól érzékelteti képletesen a mondanivalót. A könyv nagy előnye ugyanis, egyben a fő ok, ami miatt sokkal jobb, mint az első kettő, hogy ugyan most is több témáról ír, de sokkal koncentráltabbak, ugyanis egy fő témakör köré lettek csoportosítva a témák. Jelen könyvben a változás a fő témakör és az ahhoz kapcsolódó viszonyunk. A könyvben elsősorban a televíziós műsoraiban tartott beszélgetéseiből szemezett, olyan emberi sorsokat elemzett ki, melyek komoly változásra késztették az interjúalanyt.

A beszélgetések is jól voltak összeválogatva, jobban kapcsolódtak egymáshoz és az adott fejezethez, ami azért volt nagyon jó, mert hosszabban, koncentráltabban ki tudta fejteni egy adott jelenségről a véleményét. Sőt, mivel mindegyik fejezet a változás témakörét ölelte fel, ezért a fejezetek átfedésben voltak, ami még inkább lehetőséget adott arra, hogy bizonyos témákban, kérdésekben hosszabban fejtse ki a véleményét. Így azt kell mondjam, hogy az eddigi 3 könyve közül ez volt az, amiben a leginkább éreztem azt, hogy miért kedvelem Jakupcsek Gabriellát és miért tartom fontosnak a média-beli munkásságát.

Bár a markáns vélemények ebben a könyvben is elmaradtak, de adekvátan, komplexebb módon fejti ki a gondolatait, véleményét. Azért is tartom fontosnak a munkásságát, mert annak ellenére, hogy sokféle emberi sorssal találkozott, némelyek kifejezetten tragikusak voltak, meg tudta őrizni az életvidámságát. A pozitív gondolkodás tőle belülről fakad, és mivel ez érezhető, ez sokat emel a könyv minőségén. Nemrég jöttem arra rá, hogy valójában nem a pozitív gondolkodással van a baj, hanem azzal, hogy olyan emberek hirdetik, akik nyilvánvalóan csak magukra erőltették, ezáltal hiteltelennek hangzik tőlük. A hiteles pozitív gondolkodást elsősorban Almási Kittitől tanultam meg, aki a könyveiben úgy írt és fejtette ki azokat mondatokat, amiket úton-útfélen boldog-boldogtalan hirdet, hogy éreztem, hogy azok ténylegesen a saját gondolatai. Ettől teljesen más színezetet kaptak azok a gondolatok, elhittem, hogy lehet úgy is gondolkodni, ahogy Almási Kitti is gondolkodik. Hasonló érzéseim voltak Jakupcsek Gabriella könyvének kapcsán is. Nincsenek olyan igazán filozofikus jellegű mondatai, gondolatai, de végig éreztem, amit írt, azt ő tényleg úgy gondolja és már ez önmagában nagy lépés.

Természetesen ez a könyv sem tökéletes, két dolog is volt, ami nem tetszett. Az egyik, hogy az egyes fejezetekhez köthető idézetek döntő többségével már végképp nem tudtam mit kezdeni. Vagy én nem éreztem odavalónak, vagy én másképp gondolkodok arról a témáról, ezért nem tudtam azonosulni vele. A másik, a könyv szerkezete. A cím egy páratlan oldalon, az idézet a következő páratlan oldalon olvasható, tehát a fejezet lényegében az 5. oldaltól kezdődik. És mivel meglehetősen szellősek a sorközök, elég gyorsan el lehet olvasni egy oldalt. A könyv névlegesen 304 oldal, de a hasznos tartalom talán csak 240 oldal, mert az új fejezet mindig páratlan oldalon kezdődik, így ha az előző egy páratlan oldalon fejeződött be, akkor van még egy üres páros oldal. Valószínűleg azért találták ezt így ki, hogy annyival vastagabb legyen a könyv, hogy a borító oldalán a cím úgy elférjen, ahogy azt eltervezték. Más értelmes indokot nem tudok erre.

De szerencsére jelen esetben a pozitívumok dominálnak. Nagyon jót tett a könyv minőségének, hogy most nem a világ négy égtájáról keresett mindenféle témát Jakupcsek Gabriella, ami foglalkoztatja az embereket, hanem koncentráltan, egy témakörre alapozva írt egy könyvet. A borító meg nagyon szép, a színek is nagyon jól illenek egymáshoz. Úgyhogy azt gondolom, hogy minőségi ugrás a könyv. Megvan a negyedik könyv is, az "Alul semmi?" az következik most a személyes olvasmánylistámban.

Macskanovella-gyűjtemény

Újabb könyvélménnyel lettem gazdagabb Arikawa Hirónak köszönhetően, akinek második könyve jelent meg magyarul, A búcsúzó macska (Mitorineko) címmel. A könyvvel először Hollandiában találkoztam, amikor Leidenben a japán múzeumban voltam egy kiállítást megnézni. Az ottani üzletben lehetett különböző Japánnal kapcsolatos relikviákat vásárolni, japán regényeket is. Ott is izgatottam lapozgattam, nemcsak azért, mert nagyon szerettem Az utazó macska krónikáját, és mert újabb macskás japán regény, hanem elképzeltem, hogy milyen jó lesz olyan magas szinten lbeszélni hollandul, hogy azt a könyvet is gond nélkül el tudom olvasni. A holland változat azóta sincs meg, de itt a magyar is, ami nagy örömömre szolgál.

Érdekes volt olvasni a különböző visszajelzéseket, hogy sokan inkább csalódtak a könyvben. Szerették Az utazó macska krónikáját, de A búcsúzó macska mekkora csalódás volt számukra. Sokan folytatásra, vagy előtörténetre számítottak. Az utóbbit, ha úgy vesszük, mert is kaptuk, hiszen novella formájában nemcsak Nana egy történetét ismerhettük meg, hanem Satoru gyerekkori macskáját, Hachit is jobban megismerhettük. Mindazonáltal abból a szempontból igazuk volt, hogy a kiadó nem promotálta jól a könyvet. Nem kommunikálta, hogy ez egy novelláskötet, és nincs feltétlen kapcsolata az előző könyvhöz.

A könyv szerintem is problémás, de másban látom a hibát. Méghozzá a japán nevek inkonzekvens használatában. Kezdve azzal, hogy Az utazó macska krónikájában Satoru gyerekkori macskájának japánul volt írva a neve: Hachi (az most részletkérdés, hogy magyaros átírással...), de ebben a könyvben megmagyarították a nevét a Nyolc lett. Miközben Nana nevét meghagyták japánul. Ő miért nem lett Hét? Ugyanígy az egyéb japán neveket, szavakat is hol magyarosan írták át, hol Hepburnnel. Például a szerző neve is Herburn átírással van, ahogy egy-két japán szónak és névnek is. Az igazság az, hogy nemcsak azért kardoskodok a Hepburn átírás mellett, mert ehhez szokott hozzá a szemem, és borzalmasan ronda számomra a magyaros átírás, hanem azért is, mert a Hepburn átírás szinte teljesen standard (bár nem teljesen, mert például az oo, ou, oh között van következetlen használat), ráadásul jobban érzékelteti, hogy hogy kell az adott szót kiejteni. Ha magyaros átírásnak megfelelően beszélnénk japánul, azt jó eséllyel nem értenék a japánok. Egy pár név tényleg nagyon csúnyán néz ki magyaros átírással. Leginkább a "Készüke" néven voltam kiakadva. "Kikészülök-e?" jellegű kérdések jártak a fejemben és igen volt a válasz. Nem hittem volna, hogy a "Keisuke" nevet így megvariálják magyarul. Tehát azzal is baj van, hogy nincs standard magyaros átírása a japán neveknek, és akkor születnek ilyen készüke-féle "remekművek". Legalábbis én nem tudok standard átírásról és a regény tanúsága szerint nincs. De beszélgettem erről a volt japán nyelvtanárommal, Dr. Székács Anna sensei-jel, ő is inkább a magyaros átírás mellett van, mert akkor legalább körülbelül tudják, hogy kell a japán szót kiejteni. Elmondása szerint sokan még mindig rosszul ejtik ki a Mitsubishi autómarka nevét (valami "micsubicsi"). Ennél csak jobban ejthetik ki az adott japán szót, ha legalább magyarosan van írva.

Azért szántam erre külön bekezdést, mert ez is utal a trehány minőségű fordításra és arra, hogy mennyira baj az, ha ugyanattól a szerzőtől két könyvet két különböző ember fordít, főleg, ha a két könyv között van némi átfedés. Emellett volt néhány idétlen szóhasználat is, de ezeket személy szerint azért is néztem el (mint ahogy végsősoron a japán nevek inkonzekvens átírását is), mert megítélésem szerint a fordító jól átadta az szerző írási stílusát. Több kortárs japán regényt is olvastam és közülük Arikawa Hiro stílusa áll hozzám a legközelebb. Az ő tolmácsolásában élem át leginkább a történetet, érzem át a leginkább a jelentősségüket a szereplők szemszögéből.

Amit komoly hibának tartok magában a történetben, és ez már Az utazó macska krónikájában is feltűnt, hogy a szerző túlzottan a macska szemszögéből akarja a történetet láttatni. Ez alapvetően jó dolog, mert ad egy kellemes bájt a történetnek, még inkább macskás lesz. Ennek a másik oldala ugyanakkor az, hogy olyan mondatokat, kifejezéseket is ad a macska szájába a regényíró, ami minden szempontból túlmegy még a valós történetet feldolgozó irodalom keretén is. Olyan bölcsességeket mond a macska, amiken csak lestem. A 93. oldalon ez áll:

Az emberek akkor vesztették el a felnőtt-gyermek határvonalukat, amikor nem az ösztönükre, hanem a szívükre kezdtek el hallgatni. Egy képlékeny és megfoghatatlan határ mentén próbálnak felnőtté válni, amorf módon, vagyis a „felnőtt” szó alatt egy saját maguk által idealizált lényt értenek.

Egy ilyen mondás még egy olvasott embernek is dicsőségére válna, nemhogy egy macskának... Aztán amikor már a szerző is érezte, hogy az adott jelenetet már sehogy nem tudja a macska szemszögéből leírni, akkor lép be a narrátor. Ez már Az utazó macska krónikájában is zavart, mert a váltás nem volt egyértelmű és megzavart az olvasásban. Tehát a macska szemszöge nem volt mindig nyerő.

Ezt leszámítva tetszettek a történetek. Nem zavart, hogy egy novelláskötetet olvasok, ebből kifolyólag nem voltak a történetek hosszúak és mélyek. Mindenhol kerek egésznek éreztem a történeteket, jól le voltak zárva. Ahogy feljebb is írtam, szól egy történet Hachiról, szól egy Nanáról, mellette van még 5 rövid történet, melyek között semmilyen kapcsolat nincs. Azon túl, hogy mindegyik főszereplője egy macska. A macskák egyébként tényleg olyanok voltak, mint egy kisgyerekek, de azért, mert a gazdájuk annyira szerette őket, mintha a saját gyerekük lenne. Nagyon jól érzékeltette az író, hogyan csiszolódik össze a macska és a gazdája, hogyan formálják egymás személyiségét. Mindegyik novella végén azt éreztem, hogy a főszereplő egy kicsit jobb ember lett, kicsit több lett a macskájának köszönhetően.

Ezt a könyvet egy macskarajongó írta a macskarajongóknak. Mert ezeket a történeteket leginkább azok értik, akik szeretik a macskákat. Akik azon vannak, hogy valódi, szeretettel teli kapcsolatuk legyen a házikedvencükkel. Egyébként azt is számításba véve, hogy a macska tényleg független, autonóm állat, valamilyen módon tényleg kötődik a gazdájához. Először persze a tálkával, zacskó csörgetésével lehet magunkhoz édesgetni a macskát, de egy idő után ezen túlmenően is képes kötődni az emberhez. Nálam is többször volt olyan, hogy amikor megkörnyékeztem egy macskát, akkor "vidd innen a mocskos kezed!" pillantással nézett rám, de amint megvakartam a kis fejét, máris más volt a felállás. Amikor már elvettem a kezem, akkor már "hogy képzeled, hogy csak úgy abbahagyod?" arccal nézett a kezem után. Megvan a technikája, hogyan lehet kommunikálni a macskával, de ha a macska tényleg elszalad tőlünk, akkor nem érdemes erőltetni.

Ezt nagyon jól visszaadta az író. Valószínűleg ezért is érzem át ennyire Arikawa Hiro történeteit, mert ő az, aki a leginkább úgy írja le a macska-ember kapcsolatot, ahogy én magam is megtapasztaltam. De a másik ok valószínűleg az, hogy Arikawa Hiro valós történeteket ír le. A másik két japán macskás könyv, melyet olvastam: Natsukawa Sosuke: Rintaro és a könyvek hercege, valamint Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból, olyan történeteket dolgoz fel, melyek mesebeli elemekkel fűszerezve mesélnek el egy történetet. Áttételesen közlik a mondanivalójukat. Arikawa Hiro két könyve valóságosabb. Inkább a macska és az ember közötti kapcsolat lehet tündérmesébe illő, főleg azoknak, akiknek rossz emlékük van a macskákkal kapcsolatosan. Nekik valószínűleg túlzó is lesz a könyv, el is tudom képzelni, hogy nem fog nekik tetszeni. Macskarajongók viszont semmiképp se hagyják ki!

Gyorstalpaló animékből és mangákból

Mindig örömteli, ha egy könyv jelenik meg valamelyik modern szubkultúráról, hiszen az akár alkalmas lehet arra is, hogy ledöntse az őt körülvevő sztereotípiákat. Erre különösen nagy szükség van Magyarországon, hiszen nálunk az emberek alapvetően nehezebben nyitnak az új felé, ugyanakkor mivel különösen fogékonyak a negatív hírekre, jobban megmaradnak az olyan írások, amelyek habzó szájjal üvöltik, hogy mennyire káros a gyerekek számára a Dragon Ball, ezért helyes, hogy a késő esti műsorsávba száműzték. Ám ahhoz, hogy egy könyv sikerrel ledöntse a sztereotípiákat, ahhoz annak megfelelő minőségűnek kell lennie, hogy minél szélesebb közönség akarja egyáltalán a kezébe venni. Vajon az idén megjelent "A manga és az anime kézikönyve" megugrotta-e ezt a nívót?

A maga hibáival együtt ugyan, de nálam megugrotta. De csak épphogy. Mert már önmagában az problémás, hogy a kiadványt a "kézikönyv"-nek tituálják, hiszen az egész könyv zsenge 50 oldal. És ha azt hozzávesszük, hogy tele van képpel, ezért ha pusztán az információ mennyiségét nézzük, akkor nincs az a jóindulat, mely ezt a könyvet kézikönyvnek hívja. Azt viszont örömmel vettem tudomásul, hogy az információ minősége rendben van. A mennyiség következtében ugyanakkor nagyon alapszintűek az információk és valószínűleg, ha ránézünk a borítóra, könnyen mondanánk gyerekkönyvnek. Ez azért gond, mert emiatt kevesen vennék a kezükbe, holott az animékkel elsősorban is a tinédzser korosztályt célozzák meg. Mégis azt gondolom a jelenlegi ismereteim alapján, hogy bárkinek odaadnám ezt a könyvet, aki meg akar ismerkedni az animék alapjaival, mert meglátásom szerint az adott témát ha vázlatosan is, de kellően komolyan magyarázza el.

Van szó a japán képregénykészítés történelméről, egészen a kezdetektől, külön fejezetet szentel Miyazaki Hayaónak (csak azért is hepburn átírással írom a japán neveket!), bemutat három nagyhatású mangát és animét, valamint sok szó esik a nyugati művek (elsősorban a Star Wars és a Disney) és az animék kapcsolatáról. Azt elismerem, hogy az anime rajongók azon kb. 2%-ába tartozom, akik bár láttak néhány Miyazaki Hayao filmet, értik is, hogy miért tartják annyira nagyra, de személyesen nem érintették meg. De hogy a három legnagyobb hatású animék közé a Haikyuu!! (ezt főleg nem írom magyarosan!) is bekerült, azért engedtessék meg, hogy meghatódjak örömömben.

Innen mondjuk már tudtam, hogy nem fogom tudni elfogultság nélkül értékelni a könyvet, hiszen az életem része ez az anime, amióta csak ismerem. Az animéhez kapcsolódó információk korrektek, egynéhányat maga Furudate Haruichi is nyilatkozott. Úgyhogy az látszik, hogy a könyv írójának van némi ismerete. Bár pont azzal bukik el a dolog, mert lazán korrelál azzal, aminek kapcsán Peppa malacot PONT IDE hozta be példának. És nekem, aki imádja a haikyuu!!-t, duplán övön aluli, hogy pont ide került! Azért nem feltétlen jó példa Peppa malac, mert bár az tény, én magam is felfedeztem azt, amiről az író ír, amikor a karakter oldalra fordul, akkor is szinte az egész arc látszik, de a Peppa malac egyszerű rajzstílusávól kifolyólag természetes, hogy úgy látszik az egész arca, mintha oldalt lenne az orra, de az anime karaktereket ennél azért komolyabban rajzolják meg a mangakák. De nemcsak a rossz példa miatt vagyok ezen ennyire fennakadva, hanem mert pont a Haikyuu!!-ba ront bele Peppa malac...

De menjünk inkább tovább. A végén egy rövid manga rajztanfolyamon is részt vehetünk. Ez tényleg még talpalónak se felel meg. Egy-két dolgot megtanulhatunk innen is, de nem innen leszünk a mangarajzolás nagymesterei. Jó ötlet volt ide a Bakuman.-ból venni artworköt. Ez a könyv másik pozitívuma: Szinte az összes kép (a Peppa malacot kivéve!) jó helyre került, mindegyikkel közölni akar valamit az író, ami oda illik. Ezáltal is szemléletesebbé teszi az adott témát, így bár az írott információ mennyisége csekély, de a képek jól kiegészítik. Az egyedüli hátrány, hogy némely kép erősen pixeles, jó lett volna, ha erre jobban ügyelnek.

Úgyhogy nem rossz a könyv, de a hibái ellenére is azt mondom, hogy nem pusztán bővíti a magánkönyvtáram japán részlegét, de annak ott jó helye is lesz. A japán kulturális utalásokat nem is említettem, azokról is van szó a könyvben. Bár nem találtam információt a szerzőről, de el tudom képzelni, hogy anime-, mangarajongó írta a könyvet. Bár erősen gyerekkönyv érzetét kelti a kiadvány, de ajánlom akár még a haladó animéseknek is, akiknek már a kisujjukban van az egész könyv. Ha másért nem, akkor azért, hogy népszerűségével igényt keltsünk az animés témájú könyvekre. Minden ismeretterjesztő kiadványnak minimum ezt a minőséget kell felmutatnia, és akkor a helyükön lennének kezelve a különböző szubkultúrák. Bár az optimumot még nem éri el, de örömmel tudom a gyűjteményembe ezt a könyvet. Peppa malac jelenléte elfogadhatatlan!

Légy mester a harcokban is!

A Pokémon GO-nak köszönhetően a Pokémon franchise 2016-ban átmenetileg visszanyerte régi fényét. Bár akkora felhajtás nem volt körülötte, mint 1999-2001 között, amikor nálunk is nagyot futott az animesorozat, de a játéknak köszönhetően visszatért a köztudatba a Pokémon. Az anime sajnos nem tért vissza magyarul, ellenben kaptunk több Pokémon GO-s könyvet. Ezek közül kettőt az Athenaeum kiadó adott ki. Az első még egész jó is volt, de a haladóknak szóló harci könyv...

Ez a könyv nem szimplán elavult, ahogy az első Pokémon GO kézikönyv, hanem több nyomdahiba is van a könyvben, ami pedig a teljességet illeti, arról meg a legnagyobb jóindulattal se beszéljünk. A könyv fő részét ugyanis a Pokémonok bemutatása teszi ki, de azt is csak pár sorban teszi. Ráadásul ssak az első generációs Pokémonokról tesz említést, de közülük is sokat kihagyott.

Ami még ennél is nagyobb baj, az a fogalmazási stílus. A Pokémonok döntő többségének bemutatását úgy kezdi, hogy "Veszélyes mert..." és olyan általános dolgokat ír le, amire még egy gyerek is magától rájön, ha egy kicsit komolyabban Pokémon GO-zik. Mert tényleg nem kell nagy tudásszint ahhoz, ami a könyvben le van írva. Amely Pokémonok bemutatását nem "Veszélyes mert..." mondattal kezdi, ott meg azt elemzi, hogy miért annyira gyenge az a Pokémon. Raticate-nél például igencsak övön aluli mondat a "Bár azt nem tudom, miért erősítene valaki egy Raticatot." Ebbe a mondatba minden benne van, ami miatt sokkal rosszabb ez a könyv: A stílus, a fogalmazási hiba, hogy a neveket rosszul ragozza. Az még csak hagyján, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy a fordító egyáltalán nincs benne a Pokémon világában, de jó eséllyel még az angol tudásnak is híján van. Mert ha esetleg nem is ismerné a Pokémont, sejthetné, hogy kell Raticate nevét kimondani, és azt hogy kell ragozni.

Az egyetlen pozitívum, amit ki lehet emelni, az a táblázat a különböző Pokémon típusokról és hogy melyik melyikkel szemben erős, melyik melyikkel szemben gyenge. De igazából ez is olyan, hogy alapszintű tudás, nem a haladókat kell beavatni Pokémon típusok rejtelmeibe. Úgyhogy ez a könyv tényleg rossz.

Ezt a borító is erősíti, mert bár az első könyvnél is gond volt, hogy rettenetesen igénytelen, de ez a borító még inkább az. A szöveg csak úgy oda van hányva, össze-vissza egybezsúfolva. Áttekinthetetlen, igazi kókler munka. Az egyik legrosszabb könyvborító, amit valaha is láttam. És igazából a belső elrendezés is eléggé problémás. A bordó háttérszínre a fehér keretbe nagy betűkkel írt szöveg eléggé csúnya, ahogy a telefon képek sem sokat javítanak a külcsínen.

Ennek a hátulján is ott van, nem kértek engedélyt a Niantic Inc.-től a Pokémon Company-tól és a Nintendótól. De valószínűleg ha kértek volna, se kapták volna meg, mert ez a kiadvány csak rontotta volna a hivatalos cégek hírnevét. Még a piaci hamisítványok is igényesebbek ennél a könyvnél. Ez tényleg csak a videojátékos magánkönyvtáramat fogja bővíteni, 100 forintnál többet nem ér meg.

Odafigyelni a másikra

Elolvastam Jakupcsek Gabriella második könyvét is az "És te hogy vagy? Bővebben..." címűt. A cím mindenképp pozitív érzetet kelt, mintha Jakupcsek Gabriella tényleg kíváncsi lenne ránk, szeretne velünk beszélgetni. Ez átjött a könyv olvasása közben is, ezért volt jó olvasni.

Azt gondolom, hogy ez az egyik oka annak, hogy Jakupcsek Gabriella annyira közkedvelt a magyar tévések között. Nemcsak a kérdéseiből derül ki, hogy tényleg kíváncsi a másikra, meghallgat minket, adott esetben akár érvényes dolgot is mond rá, hanem ez sugárzik az arcából is. Jó érzés ránézni, mert jó látni rajta, hogy kíváncsisággal, szeretettel forudul a beszélgetőpartneréhez és láthatóan jól érzi magát a bőrében. Ez lerí ebben a könyvben is is.

Több kritikával illettem az első könyvet, a második könyv pedig kétségtelenül jobbra sikeredett. Több témát is érint, egy kicsit markánsabban fejezi ki a véleményét. Ebben a könyvben jobban kijött az egyénisége, hogy saját véleménye és stílusa van.

Ami a leginkább elgondolkodtatott a könyv olvasása közben, hogy kettős dolog az, ha valaki ennyi témát érint, ugyanis ennek előnye és hátránya is kijött a könyvben. Az előnye az, hogy Jakupcsek Gabriella tájékozódik, sokat olvas. Nyilvánvalóan látszik, hogy érdekli őt a közügyek, illetve azok a témák, melyek foglalkoztatják az embereket. Ezekről van is gondolata, véleménye, amiket jól meg tud fogalmazni.

A hátránya ugyanakkor ennek az, hogy az adott témákat nem fejti ki kellő mélységig. Bizonyos témákat, mint például az evészavar, túlzottan egyszerűen fejti ki a véleményét, pedig tudhatjuk, hogy az sokkal komplexebb téma. Több fejezet kapcsán is az volt az érzésem, hogy ezt sokkal mélyebben is kifejthette volna. A könyv jó példája a "kevesebb néha több" mondás igazának. Ha kevesebb témát fejtett volna ki mélyebben, akkor jobb lett volna a könyv.

Két helyen is idézte Csernus Imrét. De ha nem idéz tőle semmit, akkor is lett volna olyan érzésem, mintha Csernus Imre egy megszelídített változata lenne Jakupcsek Gabriella. Pont azért, mert nem érinti kellő mélységgel az adott fejezet témát, fejti ki több helyen is olyan egyszerűen a véleményét, mintha Csernus Imrét olvastam volna. Ez némileg visszavet a minőségből, ugyanis abból, hogy kevés embertől idéz, az világlik meg, hogy Jakupcsek Gabriellát tényleg érdekli a közélet, de mintha csak a híroldalakat olvasna és emberektől tájékozódna, ami egyébként nem elhanyagolható szempont, mert ezekről nagyon jól kifejti a gondolatait, véleményét, de mintha a szakértőktől nem olvasna. Ha például csak Lukács Lizától idézett volna az evészavar témakörében, máris emelt volna a könyv színvonalán. Vagy megemlíthetném azokat a nagyszerű magyar gondolkodókat, mint például Hamvas Béla, Feldmár András, Popper Péter, Vekerdy Tamás vagy Pál Feri atya, akkor sokat emelte volna a könyv színvonalát azáltal, hogy például ezen emberek idézetével reflektált volna az emberek mindennapi problémáira, fejtette volna ki a gondolatait, véleményét. Ez azért is lett volna pozitívum, mert az ismertségét felhasználhatná arra, hogy minél többet olvassanak az emberek más kiváló magyar szerzőktől is. Hogy egy kicsit olvasottabb legyen a magyar.

A könyv legerősebb, legmarkánsabb fejezete "Kislányom, egyszer minden nőt megcsalnak, csak valaki tud róla, valaki nem", azért látszik, hogy a hűtlenség az a téma, ami a legtöbb embert foglalkoztat. Emlékeim szerint innen tudott a legtöbb példát felhozni a való életből.

Tehát a könyv összességében jobb, mint az első kötet, de nem sokkal. Az pozitívumai miatt jó olvasni, mert Jakupcsek Gabriella úgy fejezi ki magát, hogy kíváncsivá tesz, jó érzés olvasni az írásait, de ha a fejezetek kellő mélységgel lettek volna kifejtve, az sokat segített volna a könyvön. Van még két könyvem tőle, el fogom olvasni, hátha azok még jobbak lesznek.

Könyv a moly.hu-n | Könyv a goodreads.com-on