Légy te is Pokémon GO mester!

2016-ban futott nagyot a Pokémon GO mobilos játék. Magyarországon is másodvirágzását élte a Pokémon az 1999-2001 között tartó nagy Pokémon láz után. Elég komolyan felkapta a média, de aztán annak rendje és módja szerint el is ült. Viszont ahogy megfigyeltem, még most, 7 év után is elég sokan játszanak Pokémon GO-val. Volt egy párszor nagyobb Pokémonos fellángolásom, de lényegében ahogy a Nintendós Pokémon játékokat, úgy a GO-t is csak alkalmanként veszem elő. Alapvetően szívesen Pokémonozok, de más a fő csapásirány nálam, ha a videojátékokról van szó.

Ezért se vettem meg a könyvet annak idején. Sokalltam érte a 3.490 forintot, főleg mert a borító is kifejezetten azt az érzetet keltette, hogy ez egy meglehetősen igénytelen kiadvány. Egyik barátom, bagszi, aki a Pokémonoknak sokkal jártasabb, mondta, hogy ez a könyv már megjelenésekor is elavultnak számított. Hát még most... Talán ezért is van az, hogy a Líra könyvesbolt 100 forintért szórja szét a könyvet, akinek kell, vigye. Én kérem! Én, aki gamerként gyűjti a videojátékos könyveket, ez a kiadvány még akkor is megéri a 100 forintot, ha ténylegesen rossz könyvről van szó. Ha más nem, teljesebbé teszi a magánkönyvtáram videojátékos részlegét.

De szerencsére ez a könyv azért valamivel több ennél. De talán pont azért látom többnek ezt a könyvet, mert nem vagyok hardcore Pokémonos, ezért olyan hibát, amit egy keményvonalas Pokémonos azonnal kiszúr, én nem láttam. Bár a könyv sok újdonságot nekem sem tartalmazott. Ez azoknak íródott, akik életükben először láttak most Pokémont. Azért se vettem meg a könyvet annak idején, mert annyi Pokémon ismeretem nekem is van, hogy tudjam, mennyire kell komolyan venni a "Titkos tanácsok a mesteri játékhoz" alcímet. Nem engem szólítottak meg vele.

Ennek ellenére szívesen olvastam a könyvet. A stílus hasonlít a régi Nintendo játékokhoz mellékelt leírásokra. Nagyon alapszinten magyaráz el dolgokat, ez a könyv tényleg azoknak szól, akik még életükben nem láttak Pokémont. Ugyanakkor nekik ajánlható, mert komolyan veszi az olvasót. Akármennyire is elavult a könyv, akármennyire is igénytelen a borító, az írásból világosan érzékelhető, hogy a szerző komolyan gondolta ezt a könyvet. Ezért volt jó olvasni, mert lényegében minden olyan kezdő Pokémon GO-snak ajánlott, akik életükben nem hallottak a Pokémonról. Bár mégis leszűkíti a korosztályt az olyan mondatok, mint a "kérd meg a szüleidet", de ha átvedlek nagyon kezdő játékossá és így olvasom a könyvet, akkor azt mondom, hogy rendben van. Minden alapinformáció fellelhető a könyvben, de tényleg ne ebben a könyvben keressen új információkat az, akinek már beható ismerete van a Pokémonnal kapcsolatban.

A könyv vastagsága senkit ne lepjen meg: Ez egy nagyon zsenge kis könyvecske. Csupán 77 oldal az egész, de nagyon vastag papírra van nyomtatva, ezért olyan vastagságú, mint egy 150-200 oldalas könyvnek. És ha hozzáveszem azt, hogy mennyi telefonkép van a könyvben, a szöveg is keretben nagyobb betűvel van írva, lényegében 1 órán belül a végére lehet érni. Ezért se éri meg az eredeti árát. Akkor esetleg, ha eredeti Nintendo vagy Niantic kiadvány lenne, de a hátlapon olvasható, hogy a szerző nem kért engedélyt az anyacégektől, tehát nem licenszelt könyvről van szó. Ez szintén rontja nálam a könyv értékét.

Egyszer jó volt végigolvasni, egy példányt szívesen veszek belőle 100 forintért, jól mutat a könyvespolcon, de sokkal többet tényleg nem ér.

Amire a sport megtanít minket

Általános tapasztalat az, hogy sok esetben a legjobb kiadványokat nem a sikerlisták élén kell keresni. Természetesen van az a szerencsés eset, hogy az eladott mennyiség és a minőség korrelál egymással, de bőven lehet arra példát mondani, amikor (jelen esetben) egy könyv alig kap hírnevet, nem kerül a könyvesboltokban kiemelt helyre, mégis olyan értéket közvetít, melynek széles körben kellene, hogy ismert legyen. Többek között ezek a gondolatok futottak át a fejemben, amikor olvastam Gundel Takács Gábor interjúkötetét, mely A sport művészete címet kapta.

Életemben nem hallottam erről a könyvről. Csak úgy szereztem róla tudomást, hogy mélyen tisztelem Gundel Takács Gábor munkásságát, értékrendjét és szerettem volna a munkásságába mélyebb betekintést nyerni. Ezért beírtam a Moly keresőjébe a nevét, hogy lássam, van-e könyve? Örömmel konstatáltam, hogy igen, volt is belőle eladó példány, több se kellett nekem.

Arról írt könyvet, aminek kapcsán korábban többször is bizonyította, hogy nemcsak nagyon ért hozzá, de szereti is. Mindig élmény volt számomra nézni a sportközvetítéseit, legyen az Olimpia vagy focimeccs, mert nemcsak az érzékelhető a kommentálásában, hogy érti és szereti a sportot, hanem egyedi szóhasználatával, kifejezéseivel, humorával emlékezetessé teszi a közvetítéseit. Vagy ott a Játék határok nélkül, ahol gyerekkoromban találkoztam vele először. A YouTube-on elérhető több külföldi Játék határok nélkül adás, és oda jutottam magamban, hogy a magyar változat attól több, hogy Gundel Takács Gábor a közvetítéseivel megadta a sorozat játékosságát, ugyanakkor úgy tudott örülni a magyar sikereknek, mintha egy bajnokságot látnánk. Manapság interjúkban osztja meg a gondolatait, illetve a Szemlélek portálon azokat írásban is rögzíti. Ezek is érdemesek az olvasásra.

Ennyi bevezető után lássuk magát a könyvet. Egyből a negatívummal kell kezdjem. Ugyanis ha van könyv, melyre igaz a mondás, hogy "ne a borító alapján ítéld meg a könyvet", akkor ez az a könyv. A borító ugyanis rossz. Gundel Takács Gábor érti és szereti a sportot és az is elmondható róla, hogy inkább az érzelmi oldaláról közelíti meg a sportot, de nem spirituális alkat. Az érthető, hogy a sport felébreszti az emberben a tüzet és a borító ezt akarná átadni, hiszen a borító is azt érzékelteti, mintha Gundel Takács Gábor a benne lévő tüzet akarná átadni ezzel a könyvvel. De a borító is teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy ő nem ezoterikus gondolkodású. Bár a képen látszik, hogy igyekeztek a legtöbbet kihozni: Gundel Takács Gábor nem feszeng, jól tartja a kezét a láng alatt, de nyilvánvaló, hogy ez nem ő.

De szerencsére ezzel kimerítettük a könyv minden hibáját, ugyanis az interjúk mind kiválóak. Tizenhárom olyan sportolóval, edzővel készített portréinterjút, akik vagy európa-, világbajnokságon, vagy Olimpián voltak bajnokok. Nagy Tímea, Kovács Kokó István, Pásztory Dóra, Pálinger Katalin. Edzők esetében sportolókat, csapatokat a bajnoki címig juttatta el, mint például Egervári Sándor, Fábiánné Rozsnyói Katalin vagy Kemény Dénes.

Az interjúk nagyon jól meg vannak szerkesztve. Gundel Takács Gábor nemcsak felkészült volt, hanem úgy tette fel a kérdéseit, hogy végig dinamikusan haladt a beszélgetés. Egy nap egy interjút olvastam el, de akkor végig gördülékenyen ment az olvasás. Egy pillanatra nem éreztem azt, hogy ellaposodik a beszélgetés, mert valami - a sport szempontjából - teljesen érdektelen részre tértek ki, vagy valamiről szájbarágósan beszéltek.

Nagyon érdekes volt olvasni mindegyik interjú esetében, hogy mennyire komplex és nehéz út vezetett a célig. Azért is volt nagyon jó olvasni ezt a könyvet, mert manapság egyre gyakrabban olvasni arról, hogy az élsportolóknak megrabolják a gyerekkorát. A kötetből az derült ki számomra, hogy ezek a sportolók vállalták az edzéssel járó következményeket. Valóban nagyon sok áldozattal és lemondással jár a napi x órás edzés, de a nagy különbség az, hogy ezek a sportolók választották ezt az életformát. Ezért ők nem a szó negatív értelmében hoztak áldozatot. Számukra a velejárója volt az, hogy ha az élsportban kiemelkedő eredményt akarnak elérni, akkor az első edzéstől kezdve semmi nem lesz olyan az életükben, mint előtte volt. De azt kivétel nélkül mindegyik sportoló megmondta, hogy nem bánták meg, hogy végül így döntöttek. Volt olyan is, akinek volt választása gyerekkorában, de akkor is az volt a konklúzió, hogy a legjobb döntést hozták az életükben.

A másik dolog, ami feltűnt nekem az interjúk olvasása során, hogy a sportolók sorsa már akkor eldőlt, amikor először találkoztak az edzőjükkel. Ez főleg a Pásztory Dórával való interjú során világlott meg, aki a világ leglustább paralimpiai bajnokának mondta magát. Mégis olyan edző vette a gondozásába, aki elérte nála, hogy minden egyes hajnalon 4:44-kor (4-es Pásztory Dóra szerencseszáma) felkeljen és ott legyen 6-ra az uszodában. Tehát az edző kisugárzása, karizmája nagyon sokat számít. Ez az, ami már a legelső találkozásnál látszik, ami miatt az az edző a sportolók szeméban tiszteletet érdemel. Arról is olvasni alkalmanként cikket, hogy vannak edzők, akik fizikailag bántják az edzéseken a sportolókat. Azokat tényleg a sportpálya vagy uszoda közelébe nem szabad engedni. Ugyanakkor edzői szigorra azért is van szükség, mert ezáltal is ki lehet rostálni azokat, akik a kezdeti lelkesedés után nem bírnák az edzések megpróbáltatásait. Ezzel jobb minél előbb szembesíteni a sportolókat, mert időben tudnak váltani. A szigorral nem utolsósorban ki lehet hozni a sportolóból azt a fajta egoizmust, ami által kijön belőlük a "csak azért is megmutatom!" "csak azért is kijutok az Olimpiára!" "csak azért is én fogok állni a dobogó legfelső fokán!" attitűd. Mert sokan vannak, akiknek megvan az adottsága az adott sportágra, sőt akár áldozatot is hoznának az edzésekért, de mivel a dobogó legfelső fokán négyévente (Olimpia esetében) csak egy ember áll, ezért kell ehhez kell az a fajta egoizmus is, hogy elhiggye magáról a sportoló, hogy ő lesz az, akinek a nyakába akasztják az aranyérmet. Ez nagyon jól lejött az interjúkból. Még ha nem is ismerném a sportolókat, akkor is, a szóhasználatukból világosan érződik, a személyiségüknek is köszönhető a dobogó legfelső fokára állhattak.

Azért is volt jó ötlet edzőkkel is interjút készíteni, mert más szemszögből nyerhetük betekintést abba, hogy a sport mennyire komplex dolog. Nagyon örültem az Egervári Sándorral készült interjúnak, mert nagyon jól leírta, hogy mi (volt) a baj a magyar labdarúgással. Amennyi meccset néztem kamaszkoromban meg később, abból én is, mint laikus, láttam meg tudtam, hogy a magyar foci mennyire gyenge. De soha nem álltam bele abba a vitába, hogy a "magyar focisták falábúak" meg "nem képesek egyeneset rúgni a labdába", mert mindig is éreztem, hogy méltatlan így beszélni nemcsak a fociról, akármennyire is gyengék (voltak) a magyarok, hanem általában a sportról így beszélni. Ez a könyv azon kevés források egyike, mely mély betekintést enged a magyar foci mikéntjébe és hogy miért (volt) olyan, amilyen. Azért írom létigét múlt időben zárójelben, mert most már ott vagyunk a Labdarúgó EB-n, valamit felmutat a magyar csapat, de még tisztázatlan számomra, hogy újra felvirágzóban van-e a magyar foci. Meg a Kemény Dénessel való interjú. Az edző, akit senkinek nem kell bemutatni Magyarországon, hiszen háromszor vezette a magyar férfi vízilabda-válogatottat az olimpiai bajnoki címig. Ő az az edző, akire elég ránézni és látható, hogy hogyan vezette a csapatot az aranyéremig.

Habár azt írtam, hogy dinamikusan halad a beszélgetés, árnyalatnyi különbségeket lehet érzékelni. A két végletet hoznám fel példának. Az egyik, a Fábiánné Rozsnyói Katalinnal készült interjú. Ő az az edző, aki olyan kajakosokat juttatott az olimpiai aranyéremig, mint Kőbán Rita, Kovács Katalin, Janics Natasa vagy Kozák Danuta. Ő a rangidős az interjúalanyok közül és borzalmasan megakasztotta a lendületet az a már-már túlzott udvariasság, ahogy Gundel Takács Gábor megszólította őt. Azt érzékeltem, hogy szinte kínosan ügyel arra, hogy megfelelően szólítsa meg az edzőnőt. Valószínűleg kevesen csinálták volna másképp, de az a fal, amit "kegyed", meg a "tetszik" szavak állítottak, kissé tompította a beszélgetés élét.

A másik véglet a Pálinger Katalinnal készült interjú, ami tényleg nem nevezhető interjúnak, az közvetlen beszélgetés volt. Nem véletlen, hiszen Gundel Takács Gábor is kézilabda kapus volt, amikor sportolt, ahogy Pálinger Katalin is. Az a beszélgetés azért volt különleges, mert ott Gundel Takács Gábor nemcsak felkészült riporter volt, hanem ténylegesen bennfentes. Képes volt úgy gördülékennyé tenni a beszélgetést, hogy egy szóval nem említette, hogy ő is kézilabda kapus volt, de a kérdéseiből világosan látszott, hogy Pálinger Katalin sportolói munkásságához tudott a legjobban kapcsolódni. Több esetben is úgy tette fel a következő kérdést, hogy Pálinger Katalin előző válaszára reflektált, majd arra fűzte fel a következő kérdést. Ezáltal a beszélgetés egy szép ívet írt le.

Ami a könyvet illeti, van még egy apró, szerkesztésbeli hibája. A kiragadott idézetek szinte mindenhol rossz helyen vannak. Azok sok esetben pár oldallal előtte vagy utána voltak a beszélgetésben, mint ahova az idézet került. Ez is inkább zavaró volt, mert megakasztja az olvasást, ha azon az oldalon olyan idézetet látok, ahol még az aktuális téma is más, nemhogy a kiragadott mondat máshol van. Egyébként a könyv szerkesztése és tördelése meglehetősen tömör. Kisebb betűkkel vannak írva a beszélgetések, kisebbek is a sorközök, valamint a margó is kisebb. Ha olyan légiesen lenne tördelve a könyv, mint ahogy manapság szokás, akkor nem 288 oldal lenne, mint amennyi, hanem legalább 400, de inkább 450.

Élmény volt olvasni a könyvet, sokat tanultam ezektől a kiváló sportemberektől. Hihetetlenül rögös út vezet a csúcsig, sokkal több munka van a különböző bajnoki címig, mint azt gondolnánk. Extra motivációval szolgált számomra is, mert ezek a sportolók az életútjukkal bebizonyították, hogy ha valamit igazán szeretünk, akkor az az ár, amit meg kell fizetni azért, hogy abban jók legyünk, az nem áldozat. És ha ezt megtanulják az emberek, akkor a saját életében mindenki bajnok lehet.

Megkerülhetetlen kérdések

Jakupcsek Gabriella Magyarország egyik legismertebb televíziós személyisége, az elmúlt 25 évben több sikeres rádió- és TV-műsort vezetett. Alapvetően azt lehet mondani róla, hogy általános szimpátiának örvend, nemcsak a pozitív személyisége okán, hanem mert vannak gondolatai az életről, a világ történéseiről és ezt szerethető módon át tudja adni.

Bár ma már egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire káros tud lenni a pozitív gondolkodás, illetve létezik toxikus pozitivitás és egy időben Jakupcsek Gabriellát is ide soroltam magamban. Valójában ezt a könyvet évekkel korábban kezdtem el olvasni (2016-os megjelenésű a könyv), de nagyjából félúton abbahagytam, mert akkor azt láttam, hogy ugyan említést tesz az élet negatív oldaláról is, de akkoriban nekem az jött le, hogy ezekből is mind olyan megoldásokat fogalmazott meg, amelyekből szintén jól ki lehet jönni, és bármi is történjék velünk, csak öröm és boldogság vár ránk. Ez zavart egy idő után, úgyhogy abbahagytam az olvasását. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy akkoriban nagyon sokat hallgattam Puzsér Róbert fejtágításait és az ő sokkal negatívabb, realisztikusabb látásmódja nagyobb hatással volt rám. De idővel rájöttem arra, hogy Puzsér a sokkal markánsabb véleménykifejtési módja is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy korábban sokkal kevesebb kritikával illettem a mondandóit.

Ma már több emberre odafigyelek és ők közösen formálják a gondolkodásomat. Jakupcsek Gabriella könyve nemrég jutott az eszembe, amikor Kádár Annamária Mesepszichológia könyvsorozatát olvastam. Ő képes volt úgy átadni a pozitív életszemléletét, hogy még ha személy szerint hiányoltam egy-két dolgot, esetleg vitatkoznék is egy-két elméletével, képes volt úgy átadni a gondolatait, hogy azok döntő többségét magamévá tudtam tenni. Nem mellesleg sokkal közelebb is áll az értékrendemhez, hiszen alapvetően én is optimista gondolkodású vagyok. Bár igyekszek úgymond "kritikusan optimista" lenni, alapvetően azt gondolom, hogy igenis ismerni kell a világ szörnyűségeit (főleg most, hogy ismét a szemünk láttára íródik a történelem), de kell legyen bennünk egy egészséges mértékű naivitás arra vonatkozólag, hogy ezt a világot tehetjük jobbá és ezért tenni is, hiszen mi értelme az életnek? Ennek szellemében bíztam abban, hogy hátha most másképp fog hatni rám Jakupcsek Gabriella könyve.

És így is lett. Ma már más volt olvasni a könyvet, valamivel jobb. Mondhatjuk, hogy rosszkor olvastam akkoriban a könyvet és most jött el az ideje. Jakupcsek Gabriella olyan kérdéseket firtat a könyvben, ami sokakat foglalkoztat, amellyel sokan találkozunk. Anyaság, anyagi javak, tanulás, illetve médiaszemélyiség lévén néhány érdekességet is megoszt velünk az általa szerkesztőségekben látott jelenségekről, eseményekről, ezekről is kifejti a véleményét. Ezeket kifejezetten jó volt olvasni, jó volt szembesülni azzal a könyv által, hogy tényleg jó példája annak, hogy vannak pozitív személyiségek a médiában, akire ténylegesen érdemes odafigyelni és arra használja a televíziós, rádiós szerepléseit, hogy olyan valódi, pozitív értékrendet közvetítsen a nézőknak, hallgatóknak, amivel egy kicsit jobb hellyé teheti az országot, nem utolsó sorban, amikben ténylegesen hisz. Még a kereskedelmi TV-s szerepléseit is jó dolgokra használta fel, nem emlékszem arra, hogy bármikor is a bulvár oldalát fogta volna meg a nyilvánosságnak és a szereplései öncélúak lettek volna. Ez átjön a könyvben is.

Mégsem mondható kiválónak a könyv. Két komoly hibája van. Az egyik, hogy írásban nem tudja átadni azokat a személyiségjegyeit, amivel azt érezteti velem, hogy érdemes odafigyelni rá. Nincs olyan szóhasználata, kifejezéstára, ami csak őt jellemezné és azt mondanám róla, hogy ez csak Jakupcsek Gabriella lehet és senki más. Ez némileg súlytalanná teszi a könyvet. Hiába olvasható, hogy világos elvei vannak bizonyos témákban, ezeket a hanglejtésével, a mimikájával együtt tudja jól átadni.

Érdemes megnézni két online műsorát, az egyik D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című online műsorát.

Illetve a Magyar Hang Kompország című online műsorát.

Az az érzelem hiányzik a könyvből, amivel a videókban átadja a gondolatait. Ráadásul markánsabban is fogalmazza meg a véleményét. Azt például érdekesnek tartom, hogy a könyvet a köztévéből való elbocsátásával kezdi, de olyan érzetet ad, mintha azt már a helyére tette volna. Ellenben ahogy beszélt róla D. Tóth Krisztának kifejezetten az jött le, hogy még mindig bántja, hogy méltatlanul küldték el onnan. Mert igaza van, tényleg méltatlan bánásmódban részesült, addig én is szívesen néztem a Ridikült, amíg Jakupcsek Gabriella vezette. A TV-n keresztül átjön az egyénisége, amit szintén fontosnak tartok az adott témában való felkészültség mellett, amiben szintén jeleskedik.

És pont abból fakad a könyv másik hibája, hogy kevésbé fejezi ki magát markánsan. A könyv minősége ugyanis változó. Az eleje és a vége nagyon jó, de a közepére rettenetesen elül az egész. Nem az a fő probléma, hogy túl sok az "azt gondolom" és a "szerintem" kezdetű mondat, hanem, hogy erősen érződik, hogy tartózkodik attól, hogy az adott témában álláspontot fejtsen ki. Ettől az egész írás súlytalanná válik. Ez valószínűleg azért van, mert pont a könyv közepén említ meg olyan témákat, mint például az anyagiak, amikről tudható, hogy sok embert (nem feltétlen csak magyarokat) triggerel. Azt éreztem, hogy szinte kínosan ügyelt arra, hogy ne bántson meg senkit, ne érje komoly támadás a könyvben megfogalmazott gondolatai miatt. Ennek oltárán feláldozta a könyv minőségét.

Pedig a könyv végére bizonyítja, hogy nemcsak markáns véleménye van dolgokról, de azt meg is tudja fogalmazni. Az utolsó fejezetben az öregedéssel kapcsolatos gondolatait a média aspektusából is megfogalmazta. A 285. oldalon írta az alábbiakat a mai fiatal műsorvezetőkről:

Manapság meg képletesen szólva elvetik a magot, majd amikor kidugja a zöld buksiját a földből, akkor fűnyíróval legyalulják úgy, hogy maximum egy centire tudjon csak kinőni, és maradjon is ugyanakkora.

Na ez az, ami rettenetesen hiányzik a könyvből. Bár valószínűleg azért is van markánsabb véleménye a médiáról, mert már több mind 30 éve benne van, tehát bőven látta, hogy hogy mentek a dolgok annak idején, mint ahogy látja azt is, hogy mennek most. Tehát Jakupcsek Gabriellának sok mindenről van véleménye, jó is, hogy megosztja velünk, mert némelyik kifejezetten értékes, szemléletet is formálhat vele. De látszik, hogy csak a médiával kapcsolatban nyilakozik meg oly módon, hogy arra tényleg felfigyeljen az olvasó. Ha több ilyen markáns gondolat lett volna a könyvben, ha bátrabban, saját szóhasználattal fejtette volna ki a véleményét, amiben tetten érhető a személyisége, akkor lett volna kiváló a könyv.

Még egy gondolatot kiemelnék a könyvből, amit szintén nagyon pozitívnak és emlékezetesnek tartok. A mikor a gyereknevelésről írt, ott írta, hogy a fiaival szokása volt az, hogy minden este leültette a őket a nagyapjától örökölt karosszékbe és ott és akkor mindent el lehetett mondani, meg lehetett beszélni. Nemcsak az fogott meg ebben a részben, hogy Jakupcsek Gabriella jó anya abból a szempontból, hogy tényleg figyelt a gyerekeire (ennek alapvető kellene hogy legyen, de sajnos tudjuk, hogy mennyire nem az), hanem hogy erre szokást, hagyományt teremtett. És pont a fentebb említett Kádár Annamária írta, hogy mennyire fontosak a szokások a rituálék, mert ezek erősítenek a személyünkben az identitásunkban. És hogy Jakupcsek Gabriella arra teremtett rituálét, hogy figyel a gyerekeire, az példaértékű.

Tehát határozottan vannak jó gondolatok a könyvben, jó volt olvasni és ha a közepe is erős lett volna, akkor könyvgyűjteményem legjobb könyvei között tartanám számon. De még így is magasan ajánlom mindenkinek a könyvet, mert egy kicsivel jobb hely lenne Magyarország, ha minél többen gondolkodnának hasonlóképp, mint Jakupcsek Gabriella.

Felvilágosítás kamaszoknak és felnőtteknek

Nagyon kevés az olyan könyv, mely a szexualitással kapcsolatos bármilyen témát ténylegesen a helyén kezeli. Régen sokkal inkább tabutéma volt a szex, manapság meg a média pont a prüdériából fakadó elfojtott érzelmeket kihasználva generál nézettséget a bugyuta szexuális jellegű viccek és utalások által. Emellett az is komoly dilemma, hogyan tegyék érdekessé a kamaszok számára a szexuális felvilágosítást, hogy az ne kínos nevetésbe fulladjon, legyintve, hogy én ezeket már úgyis tudom. Ha lehet mutatni pozitív példát, ami érdekes, szórakoztató, nem utolsó sorban informatív, az mindenképp Sturla Pilskog: Pénisz című könyve.

Sturla Pilskog-nak hihetetlen laza stílusa van. Emellett közvetlen is, olyan érzetet ad, hogy bizalommal fordulhatok hozzá és elmondhatom neki a legkínosabb problémámat is, biztos, hogy megértéssel fogja fogadni. Emellett hihetetlen humora is van, nem egy mondaton hangosan felröhögtem. Ez egyébként a fordítót is dicséri, hiszen képes volt áthozni a norvég orvos stílusát.

A könyv rendkívül informatív. Sok szó esik a történelmi háttérről, arról, hogy a régi időkben milyen hiedelmek és tévhitek tartoztak a férfi nemi szervhez, egészen a középkori kutatásokon át a jelenkori tudásbázisig. Az író stílusa teszi rendkívül olvasmányossá a könyvet. Ilyen érdekes tálalásban nagyon érdekes lenne a tizenévesek számára a szexuális felvilágosítás. Ez azért lenne fontos, mert nagyon sok családban még most is tabutéma a szexualitás, nagyon szerelemről sem szokás beszélni a gyerekeknek. Ha legalább a felvilágosítások lennének érdekesek, ráadásul hiteles is lenne, akkor a kamasz jó eséllyel nemcsak pornófilmekből szerezné az ismereteit és máris sokkal beljebb lennénk. Ez a könyv az érdekes felvilágosításra kiváló példa. Nem olvastam sok szexualitással foglalkozó könyvet, de azt ennyiből ki merem jelenteni, hogy ez az egyik leginformatívabb, legérdekesebb, leghumorosabb könyv a témában. Humora pedig azért nevettető, mert nem az a célja vele, hogy megbántsa az "áldozatot" sokkal inkább érződik csipkelődésnek az író stílusa. Emellett az író (és a fordító is, aki jelen esetben Fejérvári Boldizsár) remekül bánik a szavakkal.

Van egy olyan tézisem, hogy azért tabutéma a mai napig sok embernél a szex és a párkapcsolat, mert sokan nem tudják elfogadni a saját testüket, vagy nem kielégítő a szexuális életük, vagy boldogtalanok a párkapcsolatukban. És ki szeret olyan dologról beszélni, amiben nem érzi jól magát? Én azt gondolom, hogy az utóbbi 1-2 generáció már túl van a hagyományokon meg a szemérmességen. Mindemellett megvan annak a határa, hogy meddig lehet úgy beszélni a szexualitásról, hogy megőrizzük annak "szakralitását", ne tárjuk ki teljesen a magánéletünket és ne is másszunk bele a másikba. Lehet említeni a különböző nemi betegségeket is, amikhez aztán tényleg nagy szégyen kapcsolódik, hiszen ott az ember nemiségén esik csorba. A különböző péniszt érintő betegségekről is olvashatunk a könyvben, illetve, hogyan ápoljuk megfelelően. Az író stílusa meg tényleg kiváló, de ahhoz, hogy mi is ilyen fesztelenül tudjunk beszélni a mindennapokban a szexualitásról, ahhoz a saját magunkról alkotott képet kell formálni.

Tehát nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet elsősorban minden férfitársamnak, illetve mindenkinek, aki szereti a pasikat. Kicsit oldhatja a bennünk lévő gátlásokat, emellett nagyon jó iránymutatás arra, hogyan lehet jól beszélni a mindennapokban a szexről.