A múlttal való szembenézés egy sajátságos formája

Egy régi könyvről szeretnék most írni, melyre több ok miatt is felfigyeltem. Eleinte azt hittem, hogy mivel ebben a könyvben egy japán lány ír könyvet Anne Frank-nak, egy holland-japán "koprodukció" lesz. Minthogy mindkét ország kultúrájában és nyelvében érdekelt vagyok, ezért nagy érdeklődéssel kezdtem el olvasni a könyvet.

Ám hamar kiderült, hogy itt teljesen másról van szó. Egy lány és az anyja ír, valóban naplóbejegyzés formájában leveleket Anne Frank-nak, de azért, hogy a maguk módján szembenézzenek nemzetük múltjával. Az anyának, Fukikónak érdekes felismerés volt, hogy Anne Frankkal egyidős, míg a lány, Yuko most annyi idős, mint Anne Frank volt, amikor elkezdett naplót írni. A lány 13 évesen még ugyan a maga egyszerűségével és naivitásával szemléli a világot, de már kezdi érzékelni a valóság sötétebb oldalát. Ez a könyv a maga módján egy felnövéstörténetet mesél el. Szerencsésnek gondolom, hogy a lány 13 éves, mert ebben a korban már jobban lehet mesélni tragédiákról, akár jelen esetben nagy horderejű történelmi jelenségekről is. Ebben a korban már van annyira érett a gyerek, hogy a megfelelő helyre elraktározza a látottakat, hallottakat. A naplóírás erre egy remek példa! Nagyon érdekes volt olvasni, ahogy a lány eleinte a maga naiv stílusában próbálta értelmezni a rasszizmust, a holokausztot, miközben mesélte neki a napi eseményeit, és kérdezte, hogy mit gondol dolgokról. Jobban kifejtette a japán sajátosságokat, így ez a könyv egy kis ismeretterjesztő japán kultúrából is. Élek a gyanúperrel, hogy a borítón a többször elmesélt az ördög szeme történet illusztrációja látható.

A valódi felnövéstörténet ott kezdődik, amikor Yuko szembesül a japán-koreai ellentéttel. Remekül érzékelteti a könyv, hogy van különbség aközött, hogy valamit elméletben tudunk, ahogy az lejátszódik az agyunkban, és ahogy a valóságban ténylegesen megjelent. Ott törik meg Yuko és jön rá arra, hogy minek is lett valójában áldozata Anne Frank.

Az anya, Fukiko viszont nemcsak a kora miatt láttatja teljesen más fénytörésban Anne Frank esetét, hanem mert ő maga egy országnak állampolgára volt a második világháború idején, amely Ázsiában hasonló szörnyűségeket tett, mint Németország Európában, így Hollandiában is. Ezért is fájóbb olvasni Fukiko leveleit. Felidézi a maga 2. világháborús emlékeit, hogyan járt akkor iskolába, milyen Hiroshimában élni akkor. Valamilyen csoda folytán Fukiko pont nem volt Hiroshimában az atomtámadás idején. Az ő visszaemlékezései új meglátásba helyezik az eseményeket, hiszen élővé teszik a történelmet. Azzal, hogy elmegy Auschwitz-ba, megnézni a koncentrációs tábor emlékhelyét, tulajdonképpen a saját népének múltjával is elszámol.

Történészek ugyanis előszeretettel vonnak párhuzamot a németek és a japánok rémtettei között. Japánban ugyanúgy volt náci párt a 20. század első felében, mely többek között azt hangoztatta, hogy Japán Ázsia közepe és a japánok minden ázsiai nép felett állnak. Erre egyik legdurvább példa az 1933-as Nankingi mészárlás. De a könyv nagyon jól érzékelteti, hogy a koreai diák mennyire másodrangúnak érezte magát a japánok között. Hiszen a koreaiak is kijutott a japán szörnyűségekből, például egy szigetre deportálva kasztrálták őket. Sőt, ha jól emlékszem a 20. század eleji Orosz-Japán háború egyik helyszíne is Korea volt.

A könyv tehát nagyon jó példa a múlttal való szembenézésre. Nagyon nehéz volt az anya által Auschwitz-ban látottakat olvasni, bevallom őszintén volt ott számomra néhány újdonság. Leginkább akkor jelenik meg a könyvben a német-japán párhuzam, amikor Amszterdamban egy kifőzdében egy holland férfi úgy mesélt a háború szörnyűségeiről, hogy nem vette figyelembe, hogy a két japán nőt hogy érinti a hallottak. Akkor ott a japánok egy kicsit németek voltak.

Ez a könyv Japánban egy ifjúsági regény. És azt gondolom, hogy ez helyén is való. Már adnám egy 13-14 éves gyerek kezébe a könyvet, hiszen ahogy korábban utaltam rá, egy kiskamasz már a maga szintjén tudja értelmezni és a helyére tenni a nehezebb részeket is. Azért is voltam kíváncsi a könyvre, mert az a Dr. Székács Anna fordította a könyvet magyarra, akit tanított japánul. Mondta is, hogy egyszerű a könyv nyelvezete, így a fordítás nem okozott számára különösebb nehézséget. A nyelvezet is érzékelteti a célközönséget.

Kicsit elfogultság is a könyv ajánlása, mert egy számomra nagyon kedves tanárnő fordította, de azért is ajánlott, mert új meglátásba helyezi a 20. század legsötétebb eseményeit.

A '90-es évek egy kordokumentuma

Felkeltette az érdeklődésemet a "Pa-Dö-Dő emlékkönyv" a könyvesboltban. Ahogy belelapoztam, a képekből és a szövegből egyből lejött a lányok egyedi stílusa. A szabad, kötöttségek nélküli, szerethető hangnem, amiért méltán rajongott egy egész ország a '90-es években. A könyv fülszövegének első mondata kiválóan leírja a lányok hitvallását.

Pa-Dö-Dő! A káosz, amit szeretet, elfogadás, hűség, barátság, szabadság, lojalitás tart össze. Amíg a világ a világ.

Ez áramlik a Pa-Dö-Dő zenéjéből, ezért voltak a '90-es években annyira híresek és kedveltek. Jól rezonáltak a '90-es évek fiatal nemzedékének pozitív és reményteli életszemléletére. Ebből már gyerekként is érzékeltem valamit. Mindig is szívesen hallgattam Pa-Dö-Dőt, alkalmanként most is előveszem egy-egy albumukat. Voltam is egy koncertjükön Békéscsabán, és soha nem felejtem el, hogy mennyire jó érzés volt élőben látni őket. Végig átjárt valami kellemes érzés, végig mosolyogtam és énekeltem a koncertet. A Pa-Dö-Dő tényleg az, akiknek mutatják magukat. A hitelességük adta az erejüket, ami miatt szerethetők voltak.

Mégse tudtam igazán a rajongójuk lenni. Egész egyszerűen azért, mert az első albumukat leszámítva bármelyiket is vettem elő, mindegyiknél olyan érzésem volt, mintha ugyanazt az egy albumot hallgatnám. A Pa-Dö-Dő a szabadság, a kötöttségek nélküliség és a szeretet szimbóluma, de mindig csak ebben mozogtak. Nem is szélesítették mondanivaló terén a repertorájukat, de a meglévőket sem mélyítették. Ezért gyorsan kidurrant a lufi, nem volt kreditjük arra, hogy (a könyv tanúsága szerint) 32 albumot készítsenek. Ebből a 32 albumból én személy szerint kettőt tudok csak mondani, amit meg tudok különböztetni a többitől: Az egyik az 1989-es első album, ami, ahogy olvastam kísérletező jellegű volt. Mégis jó munkát végeztek vele, szívesen hallgatom most is. A másik, a 2002-es "Tuinvan, Marivan, Györgyivan, Közösvan", aminek mintha valami kerete, koncepciója is lenne. Írták is a könyvben, hogy a második albumra forrott ki a stílusuk, és ez annyira igaz, hogy ebből nem is léptek ki, soha nem újultak meg. Így a Pa-Dö-Dő maradt a '90-es évek hurráoptimizmusának egy szimbóluma.

Ugyanerre a felszínes szórakoztatásra reflektál a könyv borítója. De minden kritikám ellenére jó érzéssel gondolok a lányokra. És ugyanez a jó érzés jött át a könyvből is. Ugyanaz a kellemes érzés járt át olvasás közben, mint azon a bizonyos koncerten. A könyv ugyanis remek lenyomata mindennek, ami a lányokat jellemzi. Átjön az írásukból a szeretet, az elfogadás és a szabadság. A könyv nem hivatalos életrajz, sokkal inkább egy kötetlen stílusú emlékkönyv. A történetek fejezetekre vannak osztva, és mindegyik elkülöníthetők egymástól. Mesélnek például arról, hogyan találkoztak, hogyan készült az első lemez, megírták a legmeglepőbb történeteiket, és természetesen a kutyák sem maradhatak ki. Nagyon jó volt olvasni a sok emlékeiket, némelyiket még olvasni is meglepő és vicces volt. Milyen lehetett benne lenni? A telefonunkkal beolvasható QR-kódok pedig sokat hozzáadtak a könyv tartalmához. Azok az adott téma egy-egy videójára linkelnek. Az is jó ötlet volt, hogy megszólaltatták a tánckart, a barátaikat, ők is elmesélhették, hogyan látták a lányokat, illetve ők hogyan élték meg a történeteket. Így teljesebb a könyv, hiszen ugyanazt a történetet több szemszögből is megismerhetjük. Külön korrektnek tartom, hogy Puzsér Róbert kritikáját is idézték. 

Mindennel együtt egy remek kordokumentum a '90-es évekről ez a könyv. Mert hiába adtak ki az ezredforduló után is albumokat, a Pa-Dö-Dőnek igazán a '90-es években volt érvénye. Mindig valamelyik '90-es évek beli daluk szólt a fejemben, miközben olvastam a könyvet. Biztos, hogy elő fogom venni még a könyvet. Bár a hurráoptimizmusnak igencsak negatív konnotációja lett, mégis a lányok a maguk szeretettel teljes légkörével pozitív értelmet adtak a szónak. Az ismertségükhöz azt gondolom, hogy az is kellett, hogy jókor legyenek jó helyen, hiszen ahogy fentebb is írtam, jól rezontáltak a '90-es évek fiataljainak az optimizmusára. Amennyit megéltem a '90-es évekből, a könyv olvasása közben nekem is volt némi nosztalgiaélményem. A szórakoztatásuk tényleg felszínes volt, de a szeretetteljes légkörrel és a maguk hitelességével kompenzálták azt. Azt gondolom, hogy ha az ezredforduló utáni változásokra is reagáltak volna, úgy, hogy közben megmaradtak volna azok, akik, akkor tovább fennmaradt volna az érdeklődés irántuk.

Szerző: Falusi Mariann
Cím: Pa-Dö-Dő emlékkönyv
Kiadó: Kossuth kiadó
Kiadás éve: 2021
Ár: 4.500 Forint

Moly.hu profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó weboldalán

Ki tette a Nintendót olyan naggyá?

Néha érdemes csak úgy nézelődni a Libriben, mert olyan könyveket lehet találni amiről még csak nem is hallottunk, pedig nagyon is szólhatnak nekünk. Oldalán láttam meg a "Kérdezd Iwatát" című könyvet, lestem is, hogy ez tényleg az az Iwata, akit én ismerek? Amikor elővettem és olvastam, hogy "A Nintendo vezetőjének bölcs szavai", nem is volt kérdés, hogy ez az az Iwata, akit én ismerek és szeretek. És mint tősgyökeres Nintendós, aki már több mint 30 éve játszik, nem is volt kérdés, hogy megvegyem a könyvet.

Iwata Satoru egy, a Nintendo rajongók körében, de általánosságban  a videojátékos világnak kedvelt figurája volt. Teljesen váratlanul ért mindenkit a 2015-ös halála. Konkrétan rövid gyászidőszak volt a Nintendósok körében, ami nem csoda. Ő vezette be a Nintendo Direct-et, mely szinte azonnal priotitást élvezett az E3 felett. A Nintendo előszeretettel jelentette be az újdonságait, aktualitásait a Nintendo Direct-en. Volt olyan, hogy ki is hagyták az E3-at, annyira nem volt jelentőssége számukra. És mivel Iwata itt is a kezmozdulataival, jellegzetes beszólásaival előszeretettel mutatta meg az egyéniségét, akkora népszerűségre tett szert a Nintendo Direct, semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy nem jelentek meg a világ legjelentősebb videojátékos Expóján, az E3-on. Iwatából áradt a videojátékok szeretete, többször volt, hogy a prezentációja során felvette az adott videojáték karakter egyéniségét. Például egy nagy banánnal a kezében jelentette be a soron következő Donkey Kong játékot. Tehát el lehetett hinni Iwatának, amikor mondta, hogy ő a szíve szerint gamer, mert minden ízében "Nintendósok" voltak a megnyilvánulásai. De az is Iwata ötlete volt, hogy meginterjúvolja egy adott játék fejlesztőit (jellemzően megjelenésükkor), a játék készítésének hátteréről. Ezek a mai napig olvashatók a Nintendo hivatalos weboldalán Iwata Asks címen. Erre utal vissza a könyv címe is. Ilyen ötleteivel egészen közel hozta Iwata a Nintendót az érdeklődőkhöz, rajongókhoz. Így nem csoda, hogy a halála megrázta a Nintendós közösséget, egy igazi egyéniséget vesztett el a cég.

Mégsem nevezhető minden egyes munkássága teljes mértékig pozitívnak. Bár Iwata elve az volt, hogy minél több embernek okozzon örömöt, akkor volt ő is vidám, amikor körülötte mások is vidámak voltak, az általa tervezett Nintendo DS és Wii megítélése erősen vitatott volt. Iwatának ugyanis feltett szándéka volt, hogy hogy egy teljesen új réteget vonzzon be a videojátékok bűvkörébe, ezért is lett a Nintendo DS és Wii annyira egyedi konzol. Ha úgy vesszük, be is jöttek Iwata számításai, hiszen olyan elképesztően sikeres volt a fentebb említett két konzol, hogy a Playstation és az XBOX bottal üthették a nyomát. Emlékszem is, hogy a heti eladások elemzésénél felháborodott Sony-sok kommenteltek, hogy lehet egy ilyen technikailag egyszerű gép, amit ráadásul normál áron adnak, ennyire népszerű legyen? Mostani fejemmel értem, hogy miért nem tetszett nekik a Nintendo elképesztő sikere, és az ő szemszögükből igazuk is volt. A Nintendo DS és a Wii tényleg egyszerű konzolok voltak. Ezt abból is lehetett tudni, hogy amikor Wii U-ra megjelentek a Nintendo DS játékok digitális formában, a méretük feltűnően kisebbek voltak, mint az előző kézikonzol, Game Boy Advance játékai. Tehát volt alapja a Playstation rajongók nemtetszésének, de ez még nem minden. Amikor Angliában voltam, és nézelődtem a használt játékok között, hegyekben álltak a használt Wii és DS játékok, egy részük még £1 sem volt. Tehát ha reálisan akarjuk látni a Wii és a DS helyzetét, végsősoron mégsem jöttek be Iwata számításai. Akik csakis és kizárólag casual játékokkal játszanak, azok nem érzik át a videojátékok valódi lényegét, így nem becsülték, hogy mire is képes valójában a Nintendo. Mondom mindezt úgy, hogy én sem vagyok sznob, hardcore játékos.

De ilyen hosszú bevezető után, nézzük is át, hogy milyen is lett a könyv. Örülünk neki, nagyon jó gondolatok vannak Iwatától. Bár a kezdetekről feltűnően kevés szó esik. Pedig kíváncsian olvastam Iwata első szárnypróbálgatásait, jó lett volna abból többet megtudni. A fókusz sokkal inkább a HAL Laboratory-n végzett munkásságán volt, illetve hogy milyen igazgató volt a Nintendónál. Végsősoron olyan egetverően nagy titkot nem tudunk meg a könyvből. De ez érthető is, az igazi vezérigazgató nem veszi elő a legélesebb kését a nyilvánosság előtt. Viszont néhány esetben túlzottan egyszerűnek éreztem a gondolatmenetét. Mintha nem vezette volna le végig. Nem gondolnám, hogy vezérigazgatóként tényleg csak ennyit gondolt, ahhoz túl jól ment a Nintendo szekere.

Ugyanakkor, amit leírt, hogy milyen elven vezette akár a HAL Laboratory-t, akár a Nintendót, egy hihetetlenül emberséges és közvetlen vezető volt. Szinte ellentmond a japán hírhedten szigorú munkamoráljának. El is gondolkodtam azon, hogy talán Japánban is megvannak azok a munkahelyek, ahol sokkal emberségesebbek a munkakörülmények, és élmény dolgozni. De hogy rangtól függetlenül mindenkit meghallgat, és megbeszéli velük a problémákat, nem parancsolgat, az mindenképp kiváló vezetői kvalitásra vall. Ahogy az is, hogy ha valakivel nem tud megegyezni, akkor mindig magában keresi a hibát. Azt keresi, miként tud az alkalmazottaival hatékonyan kommunikálni. Ez is határozottan pozitívum, ugyanakkor arról is beszélt, hogy azokkal szeret együtt dolgozni, akiknek nem kell köntörfalazni, hanem megmondhatja, ha valami nem jó. Az egyenes beszédet tartja a kommunikáció leghatékonyabb formájának, mert egyrészt világosan tudja közölni, hogy mi a baja, másrészt a változás is gyorsabban beáll, ha tudja az alkalmazottja, hogy mi az, ami ténylegen rossz az adott programban, játékban.

Amire még felfigyeltem, hogy Iwata stílusa inkább tárgyilagos. Az utolsóelőtti fejezetben Miyamoto Shigeru és Itoi Shigesato mesélték el, milyennek látták Iwatát, és Miyamotónál érezhetően megváltozik a stílus. Az ő írását sokkal élettel telibbnek éreztem. Egyből megláttam az ő vidám arcát, ahogy elkezdtem olvasni az ő gondolatait, és az olvasás is gördülékenyebben ment. Ez a fordítót, Oroszlány Balázst is dicséri, mert nagyon jól áthozta az írók stílusát. A fordításban nem érzékeltem hibát, viszont egy-két elgépelést igen. Például a "kockajátékos" szó a 135. oldalon "kocajátékos"-nak volt írva. A magyar nyelvnek is megvannak azok a szópárosai, amelyben csak egy apró különbség van, mégis teljesen mást jelent. De a lényeg az, hogy amíg Iwata írási stílusa tárgyilagos, visszafogott, lényegre törő, addig Miyamoto sokkal érzelemdúsabb, élettel telibb és közvetlen volt. Itoi Shigesato írása nem gyakorolt rám mély benyomást. Jó volt olvasni az ő gondolatait, ő is új meglátásba helyezte Iwata munkásságát, de konkrétan nem maradt meg az írása. A könyvben szereplő írások eredetileg itt és itt jelentek meg japánul, itt pedig angolul.

Még ami komolyan elgondolkodtatott, hogy miért van annyira kevés szó arról, hogy Iwata honnan indult. Gyerekkoráról is csak 1-2 mondat van. Iwata fájdalmasan korán, 55 évesen halt meg, és sajnos élek a gyanúperrel, hogy nem véletlen. Azt gondolom, hogy az, aki ennyire törekszik arra, hogy másoknak örömöt okozzon, és annyira dolgozott, hogy a könyv tanúsága alapján minden ébren töltött idejét megbeszéléssel, ötleteléssel töltötte, az csak valami kompenzálásból fakadhatott. Arról szinte semmi nem szó nincs, hogy ő maga mit csinált a szabadidejében, mivel töltődött fel. És szerintem azért, önmagára nem, vagy túl kevés időt fordított. Azt leszögezte Miyamoto és Itoi is, hogy Iwata nagyon meg akart gyógyulni a rákból, egy pillanatra se adta fel a harcot. A szervezete adta fel öntudatlanul...

De ez csupán egyéni teória. Az viszont biztos, hogy a videojátékipar egyik legnagyobb egyéniségét vesztettük el 2015-ben. A könyv pedig minden hibájával együtt méltó emléket állít Iwatának. Ajánlott mindenkinek, akit érdekel a Nintendo, a videojáték-ipar, de annak is, aki egy kis gazdasági, de inkább vezetői tudásra akar szert tenni.

Szerző: Hobonichi
Cím: Kérdezd Iwatát
Kiadó: 21. század kiadó
Kiadás éve: 2021
Ár: 3.490 Forint

Moly.hu profil | Könyv a kiadó weboldalán

Mi történik egy terápiás beszélgetésen?

Még élénken emlékszem gyerekkoromból arra az általános közgondolkodásra, hogy aki pszichológushoz jár, az biztosan bolond. Terjedtek is a "dilidoki"-jellegű elnevezések, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy sok ember tartózkodjon attól, hogy egy pszichológiai terápián részt vegyen. Ez a gondolkodás mára sokat formálódott jó irányba, és a HVG "A terapeuta esetei" könyvsorozata is arra hivatott, hogy tovább segítse a tévhiteket eloszlatni.

Ugyanakkor nem volt valami nagy híre ennek a könyvsorozatnak. Ha nem lenne általam két nagyra tartott országosan ismert pszichológus Lukács Liza és Orvos-Tóth Noémi is részei ennek a sorozatnak, talán soha nem tudok róla. Lényege, hogy egy egy konkrét terápián keresztül betekintést nyerhetünk abba, hogyan is zajlik egy ilyen beszélgetés. Nemcsak a beteg fejlődéstörténetét követhetjük figyelemmel, de képet kapunk arról is, hogy mi játszódik le egy terapeuta fejében, miért teszi fel azt a kérdést, amit, és miért irányítja a terápiát abba az irányba, amelybe terelte. Érdekes volt ezeket olvasni, hiszen mind a két pszichológus munkásságának is új értelmet ad. Más úgy olvasni egy terapeuta elméletét, gondolkodásmódját, ha azt egy konkrét eseten vezeti végig, és láthatjuk is annak az eredményét.

Ezért mindenkinek érdemes olvasni a könyvsorozatot, akit egy kicsit is érdekel a pszichológia és önismeret. Ugyanakkor nem igazán részletes. Online rendeltem meg a két könyvet és meglepődtem, amikor a bélelt borítékból két zsebkönyvet vettem ki... Biztos, hogy elég részletesen megismerjük benne egy-egy terápia mikéntjét? Nemcsak a könyvek mérete miatt jogos a kérdés, hanem a vastagsága miatt is, ugyanis mindkét könyv kb. 180 oldal. Legalább gyorsan kiderül, hogy mennyire részletes.

Gyorsan kitűnnek az első különbségek a két könyv között. Azonnal szembe ötlik, hogy másképp dolgozik a két terapeuta. Érdekes volt látni azt, hogy Orvos-Tóth Noémi teljes empátiával közeledik a kliense felé. Már-már attól tartottam, hogy a páciense helyett sírja el magát. Ebből kifolyólag ez a könyv valamivel bensőségesebb, jobban át is éreztem, hogy mekkora probléma egy nárcisztikus emberrel kapcsolatban lenni. Lukács Liza ellenben valamivel távolságtartóbb. Valamennyire ő is közel engedte magához a kliensét, de nála inkább azt éreztem, hogy kliens egy a többi között. Nem több, de nem is kevesebb.

Gyakorlatilag ez adja meg a két könyv közti minőségi különbség alapját. Ugyanis Orvos-Tóth Noémi könyve lényegesen jobb. Együttérzett a kliensével, megismerhettük a mélyebb gondolatait is, sokkal inkább átélhetővé tette a kliens érzelmi állapotát. Pontosabb képet kaphattunk arról, hogy mennyire traumatizálódik az, aki egy nárcisztikus emberrel él kapcsolatban. Nagyon jó, hogy a könyvben az is részletezve van, hogy mik a nárciuzmus ismertetőjegyei, mik az intő jelei annak, ha egy ilyen kapcsolatba kerülünk, mikor lépjünk ki ebből. Attól csak még több volt a könyv, hogy Orvos-Tóth Noémi a terápiás beszélgetések között praktikus formában is megírta, hogy mi történt, az oda illő témákat részletesebben kifejtett.
Ugyanakkor a könyv személyes mivolta nemcsak a klienssel szemben érzett empátiában merül ki, hanem abban is, hogy Orvos-Tóth Noémi résnyire a privát életének ajtaját is kinyitja. Ír arról, hogy mily módon relaxál, hogy dolgozza fel az aznap hallottakat.
Csak egy kritika fogalmazódott meg bennem a könyv kapcsán: Nincs szó a nárcizmus hátteréről. Mi játszódik le a fejében, miért lett olyan, amilyen? Vajon milyen traumái vannak, aminek következtében csak a saját látószögén keresztül képes szemlélni a világot? Nem azért, hogy az indokok felmentsék a "tettest", hanem hogy megértsük a nárcisztikus személy működését, esetleg jobban tudjuk kezelni. Ennyivel is tágabb lett volna a könyv látásmódja.

Lukács Liza könyvében mélyebben megismerjük az evészavar mikéntjét, és kellően mély ahhoz, hogy átérezzük, hogy mennyire szenved az, aki evészavarral él. De nem annyira személyes, nem annyira bensőséges. Végig lehet érezni, hogy Lukács Liza nem engedi túl közel magához a klienseit. ez egyébként nem probléma, sőt ez az általános. De Orvos-Tóth Noémi könyvéhez képest kiugró a különbség.
Szerencsére megvan ennek a könyvnek is az érdekessége. Komolyan meglepett, amikor Lukács Liza elemezte, hogy valójában azzal tesz magáért az evészavaros, ha meghízik. Először azt hittem, hogy gúnyolódik, és keményen a kliens fejére olvassa, hogy jól elbaszta a fiatalkorát azzal, hogy így elhízott. A Csernus Imre könyvek utóhatásai... Ehhez képest komplexen elmagyarázta, hogy miért lehet a kövérség az autonómia kifejezésének egy módja. Illetve ebben a könyvben konkrét példát láthatunk arra, hogy néz ki egy evésnapló. Illetve nagyon jól összefoglalta, hogy az általános fogyókúrás módszerek miért nem jönnek be. Meg a távolságtartást némileg ellensúlyozza, hogy az utószóban idézett levélre Lukács Liza válaszolt, amit mindenképp szép volt olvasni.
Ugyanakkor több kritikám is van ezzel a könyvvel. Ennél a könyvnél sokkal inkább kijön a "zsebkönyv-jelleg", ugyanis nem eléggé részletes. Váratlanul jött el a vége, úgy éreztem, hogy Lukács Liza részletesebben kifejtette volna az evészsavar problémáját. A végére ugyanis ugrik egy nagyot, és hirtelen véget ért a terápia. Sokáig egyenletesen halad a történet, a kliens fejlődése egy íven végighúzható. De a végére, amikor kifejti, hogy a visszaesés törvényszerű egy terápián, botlásként is felfogható, utána jelzi, hogy a kliens visszatért a fejlődés útjára, de aztán hirtelen eljött a búcsú ideje. A másik, ami nem tetszett, ő maga az étel kidobását szorgalmazta, mint a túlevés elleni "ellenszer". Nagyon nem vagyok híve az étel kidobásának, a hűtő egyik funkciója az ételek megfelelő körülmények között történő tárolása. A magam részéről szívesen megeszem a "másnapos" kajákat is.

Azt éreztem, hogy Lukács Lizánál probléma volt a terjedelem. Nagyon fontos könyveket írt, így kíváncsi voltam, hogy ez a kiskönyv mit tud hozzátenni az eddigi munkásságához. Semmit, sőt, ha ez lenne az első könyv tőle, amit olvasnék, nem énekelne a többi. De talán pont a bensőséges mivolta miatt több az Orvos-Tóth Noémi könyv. Az érzelmek beszélnek a tartalom mellett, és ez vastagabbá teszi a könyvét. Az ő könyvét mindenképp érdemes elolvasni, Lukács Liza könyvét meg úgy konstatálom, hogy ő is ember, neki is lehetnek kevésbé sikerült művei.

Szerző: Lukács Liza Cím: Lenyelt vágyak Kiadó: HVG könyvek kiadó Megjelenés éve: 2017 Ár: 2990 Forint Moly.hu profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó honlapján	Szerző: Orvos-Tóth Noémi Cím: Egy nárcisztikus hálójában Kiadó: HVG könyvek kiadó Megjelenés éve: 2018 Ár: 3500 Forint Moly.hu profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó weboldalán

Szembenézés a múlttal

Mindig izgalmas, amikor egy szerző más témában ír könyvet, mint amit tőle megszokhattunk. Abban jó eséllyel más hangot fog megütni, talán a stílus is egy kicsit különbözni fog, de minimum színesebbé teszi a repertoárját. Ez ömnagában elegendő ahhoz, hogy érdeklődéssel várjam Almási Kitti legújabb könyvét, ha nem jönne még az hozzá, hogy a mérhetetlenül tisztelem a pszichológusi munkásságát. Nagyon jó tanácsokat tud adni általánosabb és komolyabb problémákra egyaránt. Teszi mindezt úgy, megértéssel, empátiával közelít az emberek felé. Ráadásul találóan, olykor humorral színesíti a mondanivalóját, így egy kicsit oldja is a feszültséget.

Almási Kitti sokkal inkább a kognitív viselkedési terápia híve, vagyis megnézi, hogy egy adott szituációból milyen más attitűddel hozhatjuk ki a legtöbbet. Meg is írta a "Bátran élni" című könyvében, hogy nem feltétlen foglalkozik a múlttal, ami nekem mindig is egy személyes kritikám volt vele kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy csak akkor lehet újfajta habitussal élni a mindennapokat, ha a múlt megfelelő módon a helyére van téve. Ezt aztán azzal rendeztem le magamban, hogy a múlt tisztázására kiváló könyveket írt Orvos-Tóth Noémi, így ők ketten kiválóan kiegészítik egymást nálam.

Ellenben most Almási Kitti tett kísérletet arra, hogy a múlt lezárásának fontosságáról írjon könyvet. Már a bevezetőben megírta, hogy egy régi ismerősével való találkozás ébresztette rá, hogy a múltjában vele bizonyos dolgok nincsenek a helyükön. Ez inspirálta könyv megírására. Tehát Almási Kitti kikötötte a hajóját, hogy a múlt és az emlékek tengerén átkeljen a túlsó partra. Időnként az időjárás nagyon viharos volt, többször fennállt a veszélye annak, hogy felborul a hajó, de több évtizedes hajóskapitányi tapasztalatának köszönhetően végül partot ért.

De valószínűleg számított az időjárási viszontagságokra, hiszen már a fülszövegben sem ígért könnyű utazást. Bár olyan fajsúlyos kijelentésekre ne számítsunk tőle, mint akár a fentebb említett Orvos-Tóth Noémitól, de ő is több időt töltött az érzelmek viharában. Volt tőle is néhány olyan gondolat megérintett, mindazonáltal nem volt annyira nehéz olvasmány. Az előző Almási Kitti könyvekhez képest valamivel nehezebb, de ha csak Lukács Liza vagy Dr. Máté Gábor könyveivel hasonlítom össze, azokhoz képest könnyedebb volt. De arra kiváló, hogy aki érintett egy-egy témában, azt mindenképp elgondolkodtassa.

És nem hiszem, hogy lenne bárki is, aki úgy olvasná el ezt a könyvet, hogy ne tudna valamilyen módon kapcsolódni a leírtakhoz, hiszen szinte mindjányunknak vannak lezáratlan kapcsolatai. A ki nem mondott szavak és ki nem fejezett érzelmek pedig évek múltán is mély sebet tudnak ejteni a szívünkben. Almási Kitti 11 fejezeten keresztül elemzi a különböző eseteket, ezeket a személyes tapasztalataival teszi átélhetőbbé, és a végén hasznos és érvényes tanácsokat fogalmaz meg. 

Ha van valami kritikám a könyvvel a kapcsolatban, az inkább a külsőségekhez köthető. A tördelés ugyanis nem sikerült valami jól. Az oldalak tetején is a cím túlzottan oldalt van, ahogy az oldalak alján a számozás is túlzottan alul, mintha nem lenne margója a könyvnek. Vagy az lehetséges, hogy nagyobbra tervezték a könyvet, végül kisebb lett, és nem korrigálták a tördelést utólag, vagy ez a tördelő első munkáinak egyike.

Az utóbbi is esélyes, hiszen nemcsak ez az első olyan Almási Kitti könyv, amit a Firmitas kiadónál jelentetett meg, hanem a kiadónak ez egyáltalán az első könyve. Tudomásom szerint ez Almási Kitti magánkiadója, mely vélhetőleg a későbbi könyvekről is gondoskodni fog. Ha a tördelésen a későbbiekben javítani fognak, akkor teljes értékű kiadó lesz a többi mellett.

Szerencsére a belbecs többszörösen kompenzálja a külcsín hibáit. Aki szeretne Almási Kittitől valami mást olvasni, de a tőle megszokott magas nívón, akkor magasan ajánlott ez a könyv.

Szerző: Almási Kitti
Cím: Elvarratlan szálak
Kiadó: Firmitas kiadó
Megjelenés éve: 2023
Ár: 4490 forint

Moly.hu profil | Könyv a Nyitott Akadémia honlapján

Mindennapok egy világjárvány árnyékában

Érdemes néhány éve megjelent könyveket is elolvasni, még akkor is, ha a témája mára elvileg aktualitását vesztette. Egyrészt egyfajta kordokumentum, másrészt érdekes visszatekinteni arra az időre. Mit jelent most számunkra, mennyire érezzük most a súlyát? Ennek fényében olvastam el Jakupcsek Gabriella: Alul semmi? című könyvét, mely a Covid-19 világjárvány alatt élt mindennapjainkról szól.

Alapvetően ötletes a cím, azon túl, hogy az 1997-es "Alul semmi" (The Full Monty) film címét vette alapul Jakupcsek Gabriella. De természetesen több önmagánál az, hogy online munkavégzés céljából inget, zakót veszünk fel, alul meg rövidnagrádban, vagy pizsama alsóban vagyunk, lábunkra egy papucs kerül. Azon felül, hogy undorító látvány, árulkodik arról, hogy mennyire szeretjük, mennyire vesszük komolyan a munkánkat. Jakupcsek Gabriella a borítón igyekezett a jóízlés határain belül saját magán is megmutatni, de szemmel láthatóan nem ment túl egy határon.

A könyvben 14 fejezetben ír Jakupcsek Gabriella a koronavírus világjárvány következtében elrendelt lezárások hatásairól, lehetséges következményeiről. Kifejezetten érdekesen indul a könyv, először a saját történetét meséli el. Ahogy egyszer csak abbamaradtak a felvételek, és egyik napról a másikra kellett átszerveznie a mindennapi életét. Ezután olvashatunk a járvány következtében elrendelt korlátozások hatásairól. Hogyan szervezték a munkahelyek az online munkavégzést, különböző közösségek online szervezték a találkozót. Élőben alig találkozunk a szeretteinkkel, joggal aggódtunk a nagyszüleinkért, idős szeretteinkért. Külön jó volt azokat a fejezeteket olvasni, amelyekben arról írt, hogy lezárások során tanult meg a szerző figyelni magára, a szükségleteire, illetve, hogy most van lehetőség újragondolni az életünket, és hogy azzal foglalkozzunk, ami tényleg fontos számunkra.

Tehát a könyv megfelel az alcímnek is. Jakupcsek Gabriella egyaránt értekezik a veszélyekről és az esélyekről is. Külön figyelemre méltóak az egyes fejezetekben olvasható történelmi kitekintések. Érdekes volt olvasni, hogy a történelmi időkben sem kezelték sokkal jobban a járványt, mint mi most. Ugyanúgy karanténban voltak a veszélyeztetett emberek, ugyanúgy rettegtek attól az emberek, hogy megfertőződnek, mint amennyire mi féltünk most 2020-2021-ben.

Érzékelhetően több munka volt ebben a könyvben. Illetve az előző könyvekhez hasonlóan jó volt most is olvasni Jakupcsek Gabriella gondolatait, alapvetően szeretem a stílusát. De ebben a könyvben is tartózkodik a szélsőséges vélemények kifejtésétől. Sőt, csak ebben a könyvben állt össze a kép, hogy valójában csak arról mond véleményt, amiben általános egyetértés van. Csak egy kicsit feszegeti a határokat, de ebben a könyvben is nyilvánvaló volt, hogy Jakupcsek Gabriella ódzkodik attól, hogy szélsőséges, másokat esetleg érzékenyen érintő témákban fejtse ki a saját gondolatait. Pedig látszik a megnyilvánulásain, hogy egy intelligens nő, akinek sokkal több mindenről van véleménye, mint amit a felszínre hoz. Csak hát, mint média személyiség, elsajátított egy olyan kommunikációs módszert, aminek köszönhetően ezt nehéz észrevenni, mert az írása gördülékenyen halad.

Jó eséllyel azért csinálja így Jakupcsek Gabriella, mert egy általánosan szeretett médiaszemélyiség akar lenni. Akire a jövőben majd úgy emlékszünk, mint egy intelligens műsorvezető, aki figyelt az interjúalanyra, jókat kérdezett, és kellően érzékenyen szemlélte a világot. Csak ezzel pont azt éri el, hogy a könyvei nem lesznek annyira egyediek és értékesek. Volt arra is példa, hogy a könyv olvasása közben jutottam hozzá egy másik könyvhöz is, ami sokkal érdekesebb volt, és nemcsak hogy félbehagytam az idő alatt Jakupcsek Gabriella könyvének olvasását, de eszembe se jutott, hogy elővegyem. Mivel egy mindenki által szeretett TV-s személyiség akar lenni, nem akar megosztott lenni, nem akar rossz érzést okozni a könyvei olvasóinak, ezért beéri azzal, hogy csak egy jó könyvet ír. De aki igazán kiváló könyvet akar írni, annak be kell vállalnia a markáns, fájdalmas gondolatokat is, amik másokban rossz érzést kelthet, mert így lesz a könyv igazán erős és hatásos.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Jakupcsek Gabriella tudatos döntést hozott azzal, hogy ilyen könyveket ír. Habár erről hátrányként írok, de ez azért van, mert személy szerint igénylem az egyedi és saját alkotásokat, de ez nem rossz döntés. Főleg azért nem, mert Jakupcsek Gabriella soha nem azért dicsért meg egy ismert embert, hogy ő majd visszadicsérje. Ő a nézőinek pozitív személyiség, és ez bőven a kisebbik rossz ahhoz képest, amit a magyar TV-kben látunk. Nem utolsósorban kitanult ehhez egy megfelelő kommunikációs módszert, és nagyon jól csinálja. Csak annyira engedi magához közel az olvasót, hogy szeretett médiaszemélyiség legyen, de az igazán megosztó véleményei elé falat állít.

Összességében elmondható, hogy jó volt olvasni a könyveit, kellemes perceket okozott az írásaival, de aki igényli az igazán egyedi, saját gondolatokat, az ne itt keresse.

Szerző: Jakucsek Gabriella
Cím: Alul semmi? - Veszélyek és esélyek covid idején
Kiadó: Jaffa kiadó
Megjelenés éve: 2021
Ár: 4990 forint (e-könyv formában 2990 forint)

Moly.hu profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó holnapján | E-könyv a kiadó honlapján

Korszakalkotó gondolatok

2023-ban, amikor az emberiség kezdi végképp elveszíteni a saját magába vetett hitét, megjelentetni egy olyan könyvet, melynek talán egyik fő célja, hogy az olvasó visszanyerje a hitét az emberben, ezáltal saját magában is... Nem kis vállalkozás. Vona Gábor erre tett kísérletet a legújabb könyvében, és azt kell mondjam, hogy nagyon jó eséllyel pályázik nálam az év könyve címére.

Egy ideig én is szkeptikus voltam a Jobbik jobb-középre való váltásával, hiszen nem tudok olyan embert mondani, aki elveiben, gondolkodásában szinte 180°-os fordulatot tesz. Köztudott, hogy Vona Gábor is nacionalista elveket vallott, ő alapította a Magyar Gárdát, majd néhány év múlva átvált jobb-középre. Olyan gondolatom is volt, hogy az egész csak egy csapda: Beédesgeti magát a parlamentbe, netán miniszterelnök lesz, aztán szépen lehullik az álarc, és úgy elkezd cigányozni, zsidózni, hogy csak győzzünk magunkhoz térni belőle. De miután számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg formálódott a gondolkodása, elkezdtem komolyabban figyelni a munkásságát. Hirtelen kiderült, hogy valójában olyan gondolatai, elméletei vannak a világ történéseiről, és az emberekről, ami csak nagyon keveseknek. Emellett hihetetlenül szimpatikus, hogy mennyire komplexen látja át politikai, közéleti történéseket, eseményeket. De ami miatt igazán példaértékűnek tartom a munkásságát, hogy nem gyűlölettel beszél egyik vagy másik pártról, oldalról, hanem hosszasan elemzi, és próbálja megérteni a mögöttes szándékot. Több magyar politikai jelenségre is ő adta számomra a legérthetőbb, legkomplexebb magyarázatot. Neki köszönhetően úgy érzem, hogy egy kicsit jobban értem, hogy mi is történik valójában Magyarországon.

Erről a gondolkodásmódról ad tanúbizonyságot ez a könyv is, mely a világban, az emberiségben zajló nagy eseményekre, változásokra reflektál. A mai tinédzser-, húszas korosztály valójában nagyon jól tudja, hogy mi történik körülöttük. Hogy akár már ők is megérezhetik a klímaváltozás következményeit, ahogy azt is nagyon jól látják, hogy újra zajlik a történelem. Egyre többen vesztették el a hitüket saját magukban, dívik a "megérett a világ a pusztulásra"gondolkodás. Ezek után kijönni egy olyan könyvvel, mely nemcsak a diagnózist állítja fel, de gyógymódot is ajánl, az mindenképp kiváló vállalkozás. Főleg, ha igaz az, amit Pörzse Sándor és Puzsér Róbert mondtak, hogy Vona Gábornak milyen meghurcoltatást kellett elszenvednie politikusi pályájának alkonyán, abból felállni és új útra lépni... az nem szimplán egészséges és erős pszichére utal, hanem valami olyan jellegű elhivatottságra, aminek kapcsán tényleg azt érzi az ember, hogy csak azért se adja fel. És ezután megírni egy ilyen könyvet... Azt gondolom, hogy Vona Gábor pont az utóbbi 5 évben, a politikusi pályafutása után találta meg igazán a helyét és végez olyan tevékenységet, melynek köszönhetően ténylegesen előreviszi az országot. Igazi állampolgárként beleteszi magát az ország közügyeibe. Illetve azóta visszatért a politikába, a Második Reformkor alapítványt, immár pártként működtetve igyekszik minél több embert megszólítani, és lehetőséget kérni arra, hogy egy kicsit jobb hellyé tegye Magyarországot.

A könyvben 189 kiáltvány olvasható, ezek hét fő témakörre vannak osztva. Számba veszi a történelmet, az ideológiákat, a fogyasztói társalmat, a kultúrát és humanizmus lényegét, és olyan dolgokra világít rá, amit nagyon kevés embertől hallottam. Nagyon kevesen közelítik meg a történelmet a kultúra oldaláról. Iskolában is jobbára az évszámok biflázása megy, az adott történelmi eseményekkel kapcsolatban is inkább a száraz tényekre szorítkoznak. Iskolán kívül is ritka az, amikor történelmi témájú előadások, írások az adott történés, emberiség tényleges megértését tűzi ki célul. A könyv erre vonatkozó része erre helyezte a fókuszt, ami nemcsak azért előny, mert teljesen új meglátásba helyezi az adott történelmi eseményt, vagy az akkor élt embereket, hanem segít megérteni, hogy ott és akkor miért úgy történtek a dolgok, miért úgy gondolkodtak az emberek, ahogy, miért az volt az uralkodó ideológia.

Ez egy óriási erénye a könyvnek. Meg amilyen szeretettel beszél az emberiségről. Ezek az újhuminsta kiáltványok ugyan mítosz-értékűek, sok esetben nem rezonál a jelen közgondolkodásra és a néplélekre, de pont ezért hihetetlenül fontos, hogy legyen egy ellenpont. Legyen valaki, aki szembemegy a "megérett az emberiség a pusztulásra" jellegű frázissal. Most van igazán nagy szükség arra, hogy valódi és érvényes gondolatokat megfogalmazva új reményt adjon az emberiségnek. Nagyon fontosnak tartom ezt a könyvet. Azt már teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy ez az év olvasmánya számomra. Nagyon fontos könyv, nagyon fontos lenne, hogy minél több emberhez eljusson. Nem szükséges a leírt gondolatokkal egy az egyben egyetérteni, de alkalmasak a vitára. Érdemes is diskurzust folytatni a könyvben leírtakról, mert nagyon aktuálisak, és fontos lenne konszenzusra jutni az egyes pontokban, hogy a világ egy kicsivel jobb hely legyen.

Ez nem olyan könyv, amit egyszer elolvasunk, és mint a többi olvasmányt, félretesszük. Ezt újra és újra el kell olvasni. Újra és újra emlékeztetni kell magunkat arra, hogy dolgunk van a világban. Nekem személy szerint is azért is fontos lesz újra elolvasni, mert nem értek benne mindent. Jó eséllyel egy idő után, nagyobb tudással mást fog jelenteni a könyv.

Tehát nagyon ajánlott olvasmány. Ha másban nem, abban talán meg lehet egyezni, hogy szükség van ilyen pozitív és értékes gondolatokra.

Szerző: Vona Gábor
Cím: Mondj igent az emberre - Újhumanista kiáltvány
Kiadó: Magánkiadás
Megjelenés éve: 2023
Ár: 4499 Forint

Moly profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó honlapján

Kőkorszaki nevelési módszerek

Habár alapvetően van némi negatív felhangja az önismereti jellegű, életmód könyveknek, hiszen azt az érzetet kelti, hogy valaki itt megmondja a tutit, hogyan lehet jól élni, mégis van benne potenciál. Hiszen ha valaki kellő részletességgel beszél a témájáról, beható ismerete van róla, igyekszik minél több szemszögből bemutatni, az nagyon hasznos és értékes könyv lehet. De vékony jégen táncol az, aki gyereknevelésről ír könyvet, hiszen ahány gyerek, annyi személyiség. Talán ez a fő oka annak, hogy ha valamiben nincs egységes módszer, akkor az a gyereknevelés.

És sajnos elég csúnyán beszakadt a jég ezen könyv alatt. Kifejezetten nyitott vagyok az új trendek felé, úgy vagyok vele, hogy vizsgáljuk meg, nézzük meg, mivel lehetünk többek általa, hasonlóképp vagyok a gender identitásokkal is. Ezért alapvetően nem zavar, ha egyre többen definiálják magukat nonbinárisnak, vagy bármi másnak, ami eltér a két biológiai nemtől. Ha valakinek ténylegesen ez segít a lelki problémáján, és úgy érzi, hogy ezáltal meghatározhatja az identitását, maximálisan támogatom. Ennek ellenére becsülöm azt, ha valaki a hagyományos, bináris nemek pártján van, mert akárhogy is nézzük, akármennyire is érzi magát jobban az adott személy, aki nonbinárisnak vallja magát, csak egy férfi és egy nő szexuális együttlétéből születik gyerek, és ez azért nem elhanyagolható szempont.

De ilyen idejét múlt, konzervatív könyvvel mint a Meg Meeker: A fiúk legyenek fiúk című könyve, nem is tudom mikor volt utoljára dolgom. Az teljesen természetes és ösztönös dolog, hogy a fiúk gyerekkorukban szeretnek kalandozni, próbálni a határaikat, nem volt ez másképp 30 éve sem, és most is így van. De ennyire megvetni a korunk technikai vívmányait, az azért elgondolkodtató. Olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha a szerzője a 19. századból tévedt volna a jelenünkbe, és egyszerűen nem érti, mi folyik körülöttünk. Mi ez a doboz, amit bámulnak az emberek? Mi az a gyerekek kezében, amit az utcán folyton nyomkodnak? Mi az, hogy üresek a játszóterek? Miért nem járják az erdőket a gyerekek? És nem az a legnagyobb baj, hogy valami mellett egyértelműen állást foglal a könyv szerzője - bár ez is problémás, mert kizárja, hogy lehetőségeihez mérten objektíven elemezze a másik oldalt - hanem hogy ennyire a modern technológia ellen van.

Ez az ellenérzés az egész könyvet áthatja, így nemcsak unalmas volt olvasni például a gyerekek vadregényes kalandjait, hanem kellemetlen is. De a hagyományos levelek túlromantizálása az e-mailek ellenében is megmosolyogtató. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy a könyv önmagában is elavult, hiszen eredetileg 2008-ban jelent meg a könyv, azóta még oly sokat változott a világ. De hogy mennyire nem időt álló a könyv, jelzi, hogy milyen kellemetlen volt olvasni.

Sajnálom, mert kifejezetten annak fényében vettem meg, hogy ha úgy alakul az életem, hogy lesz majd gyerekem, hátha elsajátíthatok 1-2 hasznos dolgot ebből a könyvből is. De csak azt tanultam meg belőle, hogy a TV és az internet rossz, minden manipuláció, amit ott látunk. Nem ezzel van a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy nagyon kevés a megfelelő iránytű a korunk vívmányainak megfelelő használatához, és az se jut el sok emberhez. Ez a könyv sem fog ebben segítséget nyújtani. A gyerekemet (ha majd lesz) meg nem az őskorba akarom visszaküldeni, hanem arra keresek iránymutatást, hogyan boldoguljon a jelenünkben.

Egyáltalán nem kaptam meg a könyvtől, amit vártam, sőt, számomra az idei év legrosszabb olvasmánya volt ez.

Szerző: Meg Meeker
Cím: A fiúk legyenek fiúk
Kiadó: Jaffa kiadó
Fordította: Farkas Veronika
Eredeti cím: Boys Should Be Boys
Magyar megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés éve: 2008
Ár: 3499 Forint

Moly profil | Goodreads profil | Könyv a kiadó honlapján

Csak az állandó, hogy mindig változunk

Jakupcsek Gabriella 2019-ben megjelentette 3. könyvét "Nagy levegő!" címmel. Az igazat megvallva sokáig nem tudtam mit kezdeni a címmel, de annyira nem is foglalkoztam a könyvvel, hogy komolyabban elemezzem magamban a címet. De azért se foglalkoztatott sokáig a könyv, mert az alcímmel együtt (Aki megáll, elsüllyed) még annyira sem tudtam mire vélni a címet. Nem tudtam elképzelni, hogy mit akar konkrétan mondani. De most, hogy elolvastam, nemcsak azt konstatáltam örömmel, hogy értem, hogy miről van szó, hanem hogy ez a könyv jobb, mint az első kettő.

A másodikról is azt írtam, hogy jobb, mint az első, ez a könyv még emelte a nívót. Már a borító is nagyon szép, jól érzékelteti képletesen a mondanivalót. A könyv nagy előnye ugyanis, egyben a fő ok, ami miatt sokkal jobb, mint az első kettő, hogy ugyan most is több témáról ír, de sokkal koncentráltabbak, ugyanis egy fő témakör köré lettek csoportosítva a témák. Jelen könyvben a változás a fő témakör és az ahhoz kapcsolódó viszonyunk. A könyvben elsősorban a televíziós műsoraiban tartott beszélgetéseiből szemezett, olyan emberi sorsokat elemzett ki, melyek komoly változásra késztették az interjúalanyt.

A beszélgetések is jól voltak összeválogatva, jobban kapcsolódtak egymáshoz és az adott fejezethez, ami azért volt nagyon jó, mert hosszabban, koncentráltabban ki tudta fejteni egy adott jelenségről a véleményét. Sőt, mivel mindegyik fejezet a változás témakörét ölelte fel, ezért a fejezetek átfedésben voltak, ami még inkább lehetőséget adott arra, hogy bizonyos témákban, kérdésekben hosszabban fejtse ki a véleményét. Így azt kell mondjam, hogy az eddigi 3 könyve közül ez volt az, amiben a leginkább éreztem azt, hogy miért kedvelem Jakupcsek Gabriellát és miért tartom fontosnak a média-beli munkásságát.

Bár a markáns vélemények ebben a könyvben is elmaradtak, de adekvátan, komplexebb módon fejti ki a gondolatait, véleményét. Azért is tartom fontosnak a munkásságát, mert annak ellenére, hogy sokféle emberi sorssal találkozott, némelyek kifejezetten tragikusak voltak, meg tudta őrizni az életvidámságát. A pozitív gondolkodás tőle belülről fakad, és mivel ez érezhető, ez sokat emel a könyv minőségén. Nemrég jöttem arra rá, hogy valójában nem a pozitív gondolkodással van a baj, hanem azzal, hogy olyan emberek hirdetik, akik nyilvánvalóan csak magukra erőltették, ezáltal hiteltelennek hangzik tőlük. A hiteles pozitív gondolkodást elsősorban Almási Kittitől tanultam meg, aki a könyveiben úgy írt és fejtette ki azokat mondatokat, amiket úton-útfélen boldog-boldogtalan hirdet, hogy éreztem, hogy azok ténylegesen a saját gondolatai. Ettől teljesen más színezetet kaptak azok a gondolatok, elhittem, hogy lehet úgy is gondolkodni, ahogy Almási Kitti is gondolkodik. Hasonló érzéseim voltak Jakupcsek Gabriella könyvének kapcsán is. Nincsenek olyan igazán filozofikus jellegű mondatai, gondolatai, de végig éreztem, amit írt, azt ő tényleg úgy gondolja és már ez önmagában nagy lépés.

Természetesen ez a könyv sem tökéletes, két dolog is volt, ami nem tetszett. Az egyik, hogy az egyes fejezetekhez köthető idézetek döntő többségével már végképp nem tudtam mit kezdeni. Vagy én nem éreztem odavalónak, vagy én másképp gondolkodok arról a témáról, ezért nem tudtam azonosulni vele. A másik, a könyv szerkezete. A cím egy páratlan oldalon, az idézet a következő páratlan oldalon olvasható, tehát a fejezet lényegében az 5. oldaltól kezdődik. És mivel meglehetősen szellősek a sorközök, elég gyorsan el lehet olvasni egy oldalt. A könyv névlegesen 304 oldal, de a hasznos tartalom talán csak 240 oldal, mert az új fejezet mindig páratlan oldalon kezdődik, így ha az előző egy páratlan oldalon fejeződött be, akkor van még egy üres páros oldal. Valószínűleg azért találták ezt így ki, hogy annyival vastagabb legyen a könyv, hogy a borító oldalán a cím úgy elférjen, ahogy azt eltervezték. Más értelmes indokot nem tudok erre.

De szerencsére jelen esetben a pozitívumok dominálnak. Nagyon jót tett a könyv minőségének, hogy most nem a világ négy égtájáról keresett mindenféle témát Jakupcsek Gabriella, ami foglalkoztatja az embereket, hanem koncentráltan, egy témakörre alapozva írt egy könyvet. A borító meg nagyon szép, a színek is nagyon jól illenek egymáshoz. Úgyhogy azt gondolom, hogy minőségi ugrás a könyv. Megvan a negyedik könyv is, az "Alul semmi?" az következik most a személyes olvasmánylistámban.

Macskanovella-gyűjtemény

Újabb könyvélménnyel lettem gazdagabb Arikawa Hirónak köszönhetően, akinek második könyve jelent meg magyarul, A búcsúzó macska (Mitorineko) címmel. A könyvvel először Hollandiában találkoztam, amikor Leidenben a japán múzeumban voltam egy kiállítást megnézni. Az ottani üzletben lehetett különböző Japánnal kapcsolatos relikviákat vásárolni, japán regényeket is. Ott is izgatottam lapozgattam, nemcsak azért, mert nagyon szerettem Az utazó macska krónikáját, és mert újabb macskás japán regény, hanem elképzeltem, hogy milyen jó lesz olyan magas szinten lbeszélni hollandul, hogy azt a könyvet is gond nélkül el tudom olvasni. A holland változat azóta sincs meg, de itt a magyar is, ami nagy örömömre szolgál.

Érdekes volt olvasni a különböző visszajelzéseket, hogy sokan inkább csalódtak a könyvben. Szerették Az utazó macska krónikáját, de A búcsúzó macska mekkora csalódás volt számukra. Sokan folytatásra, vagy előtörténetre számítottak. Az utóbbit, ha úgy vesszük, mert is kaptuk, hiszen novella formájában nemcsak Nana egy történetét ismerhettük meg, hanem Satoru gyerekkori macskáját, Hachit is jobban megismerhettük. Mindazonáltal abból a szempontból igazuk volt, hogy a kiadó nem promotálta jól a könyvet. Nem kommunikálta, hogy ez egy novelláskötet, és nincs feltétlen kapcsolata az előző könyvhöz.

A könyv szerintem is problémás, de másban látom a hibát. Méghozzá a japán nevek inkonzekvens használatában. Kezdve azzal, hogy Az utazó macska krónikájában Satoru gyerekkori macskájának japánul volt írva a neve: Hachi (az most részletkérdés, hogy magyaros átírással...), de ebben a könyvben megmagyarították a nevét a Nyolc lett. Miközben Nana nevét meghagyták japánul. Ő miért nem lett Hét? Ugyanígy az egyéb japán neveket, szavakat is hol magyarosan írták át, hol Hepburnnel. Például a szerző neve is Herburn átírással van, ahogy egy-két japán szónak és névnek is. Az igazság az, hogy nemcsak azért kardoskodok a Hepburn átírás mellett, mert ehhez szokott hozzá a szemem, és borzalmasan ronda számomra a magyaros átírás, hanem azért is, mert a Hepburn átírás szinte teljesen standard (bár nem teljesen, mert például az oo, ou, oh között van következetlen használat), ráadásul jobban érzékelteti, hogy hogy kell az adott szót kiejteni. Ha magyaros átírásnak megfelelően beszélnénk japánul, azt jó eséllyel nem értenék a japánok. Egy pár név tényleg nagyon csúnyán néz ki magyaros átírással. Leginkább a "Készüke" néven voltam kiakadva. "Kikészülök-e?" jellegű kérdések jártak a fejemben és igen volt a válasz. Nem hittem volna, hogy a "Keisuke" nevet így megvariálják magyarul. Tehát azzal is baj van, hogy nincs standard magyaros átírása a japán neveknek, és akkor születnek ilyen készüke-féle "remekművek". Legalábbis én nem tudok standard átírásról és a regény tanúsága szerint nincs. De beszélgettem erről a volt japán nyelvtanárommal, Dr. Székács Anna sensei-jel, ő is inkább a magyaros átírás mellett van, mert akkor legalább körülbelül tudják, hogy kell a japán szót kiejteni. Elmondása szerint sokan még mindig rosszul ejtik ki a Mitsubishi autómarka nevét (valami "micsubicsi"). Ennél csak jobban ejthetik ki az adott japán szót, ha legalább magyarosan van írva.

Azért szántam erre külön bekezdést, mert ez is utal a trehány minőségű fordításra és arra, hogy mennyira baj az, ha ugyanattól a szerzőtől két könyvet két különböző ember fordít, főleg, ha a két könyv között van némi átfedés. Emellett volt néhány idétlen szóhasználat is, de ezeket személy szerint azért is néztem el (mint ahogy végsősoron a japán nevek inkonzekvens átírását is), mert megítélésem szerint a fordító jól átadta az szerző írási stílusát. Több kortárs japán regényt is olvastam és közülük Arikawa Hiro stílusa áll hozzám a legközelebb. Az ő tolmácsolásában élem át leginkább a történetet, érzem át a leginkább a jelentősségüket a szereplők szemszögéből.

Amit komoly hibának tartok magában a történetben, és ez már Az utazó macska krónikájában is feltűnt, hogy a szerző túlzottan a macska szemszögéből akarja a történetet láttatni. Ez alapvetően jó dolog, mert ad egy kellemes bájt a történetnek, még inkább macskás lesz. Ennek a másik oldala ugyanakkor az, hogy olyan mondatokat, kifejezéseket is ad a macska szájába a regényíró, ami minden szempontból túlmegy még a valós történetet feldolgozó irodalom keretén is. Olyan bölcsességeket mond a macska, amiken csak lestem. A 93. oldalon ez áll:

Az emberek akkor vesztették el a felnőtt-gyermek határvonalukat, amikor nem az ösztönükre, hanem a szívükre kezdtek el hallgatni. Egy képlékeny és megfoghatatlan határ mentén próbálnak felnőtté válni, amorf módon, vagyis a „felnőtt” szó alatt egy saját maguk által idealizált lényt értenek.

Egy ilyen mondás még egy olvasott embernek is dicsőségére válna, nemhogy egy macskának... Aztán amikor már a szerző is érezte, hogy az adott jelenetet már sehogy nem tudja a macska szemszögéből leírni, akkor lép be a narrátor. Ez már Az utazó macska krónikájában is zavart, mert a váltás nem volt egyértelmű és megzavart az olvasásban. Tehát a macska szemszöge nem volt mindig nyerő.

Ezt leszámítva tetszettek a történetek. Nem zavart, hogy egy novelláskötetet olvasok, ebből kifolyólag nem voltak a történetek hosszúak és mélyek. Mindenhol kerek egésznek éreztem a történeteket, jól le voltak zárva. Ahogy feljebb is írtam, szól egy történet Hachiról, szól egy Nanáról, mellette van még 5 rövid történet, melyek között semmilyen kapcsolat nincs. Azon túl, hogy mindegyik főszereplője egy macska. A macskák egyébként tényleg olyanok voltak, mint egy kisgyerekek, de azért, mert a gazdájuk annyira szerette őket, mintha a saját gyerekük lenne. Nagyon jól érzékeltette az író, hogyan csiszolódik össze a macska és a gazdája, hogyan formálják egymás személyiségét. Mindegyik novella végén azt éreztem, hogy a főszereplő egy kicsit jobb ember lett, kicsit több lett a macskájának köszönhetően.

Ezt a könyvet egy macskarajongó írta a macskarajongóknak. Mert ezeket a történeteket leginkább azok értik, akik szeretik a macskákat. Akik azon vannak, hogy valódi, szeretettel teli kapcsolatuk legyen a házikedvencükkel. Egyébként azt is számításba véve, hogy a macska tényleg független, autonóm állat, valamilyen módon tényleg kötődik a gazdájához. Először persze a tálkával, zacskó csörgetésével lehet magunkhoz édesgetni a macskát, de egy idő után ezen túlmenően is képes kötődni az emberhez. Nálam is többször volt olyan, hogy amikor megkörnyékeztem egy macskát, akkor "vidd innen a mocskos kezed!" pillantással nézett rám, de amint megvakartam a kis fejét, máris más volt a felállás. Amikor már elvettem a kezem, akkor már "hogy képzeled, hogy csak úgy abbahagyod?" arccal nézett a kezem után. Megvan a technikája, hogyan lehet kommunikálni a macskával, de ha a macska tényleg elszalad tőlünk, akkor nem érdemes erőltetni.

Ezt nagyon jól visszaadta az író. Valószínűleg ezért is érzem át ennyire Arikawa Hiro történeteit, mert ő az, aki a leginkább úgy írja le a macska-ember kapcsolatot, ahogy én magam is megtapasztaltam. De a másik ok valószínűleg az, hogy Arikawa Hiro valós történeteket ír le. A másik két japán macskás könyv, melyet olvastam: Natsukawa Sosuke: Rintaro és a könyvek hercege, valamint Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból, olyan történeteket dolgoz fel, melyek mesebeli elemekkel fűszerezve mesélnek el egy történetet. Áttételesen közlik a mondanivalójukat. Arikawa Hiro két könyve valóságosabb. Inkább a macska és az ember közötti kapcsolat lehet tündérmesébe illő, főleg azoknak, akiknek rossz emlékük van a macskákkal kapcsolatosan. Nekik valószínűleg túlzó is lesz a könyv, el is tudom képzelni, hogy nem fog nekik tetszeni. Macskarajongók viszont semmiképp se hagyják ki!