Macskanovella-gyűjtemény

Újabb könyvélménnyel lettem gazdagabb Arikawa Hirónak köszönhetően, akinek második könyve jelent meg magyarul, A búcsúzó macska (Mitorineko) címmel. A könyvvel először Hollandiában találkoztam, amikor Leidenben a japán múzeumban voltam egy kiállítást megnézni. Az ottani üzletben lehetett különböző Japánnal kapcsolatos relikviákat vásárolni, japán regényeket is. Ott is izgatottam lapozgattam, nemcsak azért, mert nagyon szerettem Az utazó macska krónikáját, és mert újabb macskás japán regény, hanem elképzeltem, hogy milyen jó lesz olyan magas szinten lbeszélni hollandul, hogy azt a könyvet is gond nélkül el tudom olvasni. A holland változat azóta sincs meg, de itt a magyar is, ami nagy örömömre szolgál.

Érdekes volt olvasni a különböző visszajelzéseket, hogy sokan inkább csalódtak a könyvben. Szerették Az utazó macska krónikáját, de A búcsúzó macska mekkora csalódás volt számukra. Sokan folytatásra, vagy előtörténetre számítottak. Az utóbbit, ha úgy vesszük, mert is kaptuk, hiszen novella formájában nemcsak Nana egy történetét ismerhettük meg, hanem Satoru gyerekkori macskáját, Hachit is jobban megismerhettük. Mindazonáltal abból a szempontból igazuk volt, hogy a kiadó nem promotálta jól a könyvet. Nem kommunikálta, hogy ez egy novelláskötet, és nincs feltétlen kapcsolata az előző könyvhöz.

A könyv szerintem is problémás, de másban látom a hibát. Méghozzá a japán nevek inkonzekvens használatában. Kezdve azzal, hogy Az utazó macska krónikájában Satoru gyerekkori macskájának japánul volt írva a neve: Hachi (az most részletkérdés, hogy magyaros átírással...), de ebben a könyvben megmagyarították a nevét a Nyolc lett. Miközben Nana nevét meghagyták japánul. Ő miért nem lett Hét? Ugyanígy az egyéb japán neveket, szavakat is hol magyarosan írták át, hol Hepburnnel. Például a szerző neve is Herburn átírással van, ahogy egy-két japán szónak és névnek is. Az igazság az, hogy nemcsak azért kardoskodok a Hepburn átírás mellett, mert ehhez szokott hozzá a szemem, és borzalmasan ronda számomra a magyaros átírás, hanem azért is, mert a Hepburn átírás szinte teljesen standard (bár nem teljesen, mert például az oo, ou, oh között van következetlen használat), ráadásul jobban érzékelteti, hogy hogy kell az adott szót kiejteni. Ha magyaros átírásnak megfelelően beszélnénk japánul, azt jó eséllyel nem értenék a japánok. Egy pár név tényleg nagyon csúnyán néz ki magyaros átírással. Leginkább a "Készüke" néven voltam kiakadva. "Kikészülök-e?" jellegű kérdések jártak a fejemben és igen volt a válasz. Nem hittem volna, hogy a "Keisuke" nevet így megvariálják magyarul. Tehát azzal is baj van, hogy nincs standard magyaros átírása a japán neveknek, és akkor születnek ilyen készüke-féle "remekművek". Legalábbis én nem tudok standard átírásról és a regény tanúsága szerint nincs. De beszélgettem erről a volt japán nyelvtanárommal, Dr. Székács Anna sensei-jel, ő is inkább a magyaros átírás mellett van, mert akkor legalább körülbelül tudják, hogy kell a japán szót kiejteni. Elmondása szerint sokan még mindig rosszul ejtik ki a Mitsubishi autómarka nevét (valami "micsubicsi"). Ennél csak jobban ejthetik ki az adott japán szót, ha legalább magyarosan van írva.

Azért szántam erre külön bekezdést, mert ez is utal a trehány minőségű fordításra és arra, hogy mennyira baj az, ha ugyanattól a szerzőtől két könyvet két különböző ember fordít, főleg, ha a két könyv között van némi átfedés. Emellett volt néhány idétlen szóhasználat is, de ezeket személy szerint azért is néztem el (mint ahogy végsősoron a japán nevek inkonzekvens átírását is), mert megítélésem szerint a fordító jól átadta az szerző írási stílusát. Több kortárs japán regényt is olvastam és közülük Arikawa Hiro stílusa áll hozzám a legközelebb. Az ő tolmácsolásában élem át leginkább a történetet, érzem át a leginkább a jelentősségüket a szereplők szemszögéből.

Amit komoly hibának tartok magában a történetben, és ez már Az utazó macska krónikájában is feltűnt, hogy a szerző túlzottan a macska szemszögéből akarja a történetet láttatni. Ez alapvetően jó dolog, mert ad egy kellemes bájt a történetnek, még inkább macskás lesz. Ennek a másik oldala ugyanakkor az, hogy olyan mondatokat, kifejezéseket is ad a macska szájába a regényíró, ami minden szempontból túlmegy még a valós történetet feldolgozó irodalom keretén is. Olyan bölcsességeket mond a macska, amiken csak lestem. A 93. oldalon ez áll:

Az emberek akkor vesztették el a felnőtt-gyermek határvonalukat, amikor nem az ösztönükre, hanem a szívükre kezdtek el hallgatni. Egy képlékeny és megfoghatatlan határ mentén próbálnak felnőtté válni, amorf módon, vagyis a „felnőtt” szó alatt egy saját maguk által idealizált lényt értenek.

Egy ilyen mondás még egy olvasott embernek is dicsőségére válna, nemhogy egy macskának... Aztán amikor már a szerző is érezte, hogy az adott jelenetet már sehogy nem tudja a macska szemszögéből leírni, akkor lép be a narrátor. Ez már Az utazó macska krónikájában is zavart, mert a váltás nem volt egyértelmű és megzavart az olvasásban. Tehát a macska szemszöge nem volt mindig nyerő.

Ezt leszámítva tetszettek a történetek. Nem zavart, hogy egy novelláskötetet olvasok, ebből kifolyólag nem voltak a történetek hosszúak és mélyek. Mindenhol kerek egésznek éreztem a történeteket, jól le voltak zárva. Ahogy feljebb is írtam, szól egy történet Hachiról, szól egy Nanáról, mellette van még 5 rövid történet, melyek között semmilyen kapcsolat nincs. Azon túl, hogy mindegyik főszereplője egy macska. A macskák egyébként tényleg olyanok voltak, mint egy kisgyerekek, de azért, mert a gazdájuk annyira szerette őket, mintha a saját gyerekük lenne. Nagyon jól érzékeltette az író, hogyan csiszolódik össze a macska és a gazdája, hogyan formálják egymás személyiségét. Mindegyik novella végén azt éreztem, hogy a főszereplő egy kicsit jobb ember lett, kicsit több lett a macskájának köszönhetően.

Ezt a könyvet egy macskarajongó írta a macskarajongóknak. Mert ezeket a történeteket leginkább azok értik, akik szeretik a macskákat. Akik azon vannak, hogy valódi, szeretettel teli kapcsolatuk legyen a házikedvencükkel. Egyébként azt is számításba véve, hogy a macska tényleg független, autonóm állat, valamilyen módon tényleg kötődik a gazdájához. Először persze a tálkával, zacskó csörgetésével lehet magunkhoz édesgetni a macskát, de egy idő után ezen túlmenően is képes kötődni az emberhez. Nálam is többször volt olyan, hogy amikor megkörnyékeztem egy macskát, akkor "vidd innen a mocskos kezed!" pillantással nézett rám, de amint megvakartam a kis fejét, máris más volt a felállás. Amikor már elvettem a kezem, akkor már "hogy képzeled, hogy csak úgy abbahagyod?" arccal nézett a kezem után. Megvan a technikája, hogyan lehet kommunikálni a macskával, de ha a macska tényleg elszalad tőlünk, akkor nem érdemes erőltetni.

Ezt nagyon jól visszaadta az író. Valószínűleg ezért is érzem át ennyire Arikawa Hiro történeteit, mert ő az, aki a leginkább úgy írja le a macska-ember kapcsolatot, ahogy én magam is megtapasztaltam. De a másik ok valószínűleg az, hogy Arikawa Hiro valós történeteket ír le. A másik két japán macskás könyv, melyet olvastam: Natsukawa Sosuke: Rintaro és a könyvek hercege, valamint Kawamura Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból, olyan történeteket dolgoz fel, melyek mesebeli elemekkel fűszerezve mesélnek el egy történetet. Áttételesen közlik a mondanivalójukat. Arikawa Hiro két könyve valóságosabb. Inkább a macska és az ember közötti kapcsolat lehet tündérmesébe illő, főleg azoknak, akiknek rossz emlékük van a macskákkal kapcsolatosan. Nekik valószínűleg túlzó is lesz a könyv, el is tudom képzelni, hogy nem fog nekik tetszeni. Macskarajongók viszont semmiképp se hagyják ki!