Általános tapasztalat az, hogy sok esetben a legjobb kiadványokat nem a sikerlisták élén kell keresni. Természetesen van az a szerencsés eset, hogy az eladott mennyiség és a minőség korrelál egymással, de bőven lehet arra példát mondani, amikor (jelen esetben) egy könyv alig kap hírnevet, nem kerül a könyvesboltokban kiemelt helyre, mégis olyan értéket közvetít, melynek széles körben kellene, hogy ismert legyen. Többek között ezek a gondolatok futottak át a fejemben, amikor olvastam Gundel Takács Gábor interjúkötetét, mely A sport művészete címet kapta.
Életemben nem hallottam erről a könyvről. Csak úgy szereztem róla tudomást, hogy mélyen tisztelem Gundel Takács Gábor munkásságát, értékrendjét és szerettem volna a munkásságába mélyebb betekintést nyerni. Ezért beírtam a Moly keresőjébe a nevét, hogy lássam, van-e könyve? Örömmel konstatáltam, hogy igen, volt is belőle eladó példány, több se kellett nekem.
Arról írt könyvet, aminek kapcsán korábban többször is bizonyította, hogy nemcsak nagyon ért hozzá, de szereti is. Mindig élmény volt számomra nézni a sportközvetítéseit, legyen az Olimpia vagy focimeccs, mert nemcsak az érzékelhető a kommentálásában, hogy érti és szereti a sportot, hanem egyedi szóhasználatával, kifejezéseivel, humorával emlékezetessé teszi a közvetítéseit. Vagy ott a Játék határok nélkül, ahol gyerekkoromban találkoztam vele először. A YouTube-on elérhető több külföldi Játék határok nélkül adás, és oda jutottam magamban, hogy a magyar változat attól több, hogy Gundel Takács Gábor a közvetítéseivel megadta a sorozat játékosságát, ugyanakkor úgy tudott örülni a magyar sikereknek, mintha egy bajnokságot látnánk. Manapság interjúkban osztja meg a gondolatait, illetve a Szemlélek portálon azokat írásban is rögzíti. Ezek is érdemesek az olvasásra.
Ennyi bevezető után lássuk magát a könyvet. Egyből a negatívummal kell kezdjem. Ugyanis ha van könyv, melyre igaz a mondás, hogy "ne a borító alapján ítéld meg a könyvet", akkor ez az a könyv. A borító ugyanis rossz. Gundel Takács Gábor érti és szereti a sportot és az is elmondható róla, hogy inkább az érzelmi oldaláról közelíti meg a sportot, de nem spirituális alkat. Az érthető, hogy a sport felébreszti az emberben a tüzet és a borító ezt akarná átadni, hiszen a borító is azt érzékelteti, mintha Gundel Takács Gábor a benne lévő tüzet akarná átadni ezzel a könyvvel. De a borító is teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy ő nem ezoterikus gondolkodású. Bár a képen látszik, hogy igyekeztek a legtöbbet kihozni: Gundel Takács Gábor nem feszeng, jól tartja a kezét a láng alatt, de nyilvánvaló, hogy ez nem ő.
De szerencsére ezzel kimerítettük a könyv minden hibáját, ugyanis az interjúk mind kiválóak. Tizenhárom olyan sportolóval, edzővel készített portréinterjút, akik vagy európa-, világbajnokságon, vagy Olimpián voltak bajnokok. Nagy Tímea, Kovács Kokó István, Pásztory Dóra, Pálinger Katalin. Edzők esetében sportolókat, csapatokat a bajnoki címig juttatta el, mint például Egervári Sándor, Fábiánné Rozsnyói Katalin vagy Kemény Dénes.
Az interjúk nagyon jól meg vannak szerkesztve. Gundel Takács Gábor nemcsak felkészült volt, hanem úgy tette fel a kérdéseit, hogy végig dinamikusan haladt a beszélgetés. Egy nap egy interjút olvastam el, de akkor végig gördülékenyen ment az olvasás. Egy pillanatra nem éreztem azt, hogy ellaposodik a beszélgetés, mert valami - a sport szempontjából - teljesen érdektelen részre tértek ki, vagy valamiről szájbarágósan beszéltek.
Nagyon érdekes volt olvasni mindegyik interjú esetében, hogy mennyire komplex és nehéz út vezetett a célig. Azért is volt nagyon jó olvasni ezt a könyvet, mert manapság egyre gyakrabban olvasni arról, hogy az élsportolóknak megrabolják a gyerekkorát. A kötetből az derült ki számomra, hogy ezek a sportolók vállalták az edzéssel járó következményeket. Valóban nagyon sok áldozattal és lemondással jár a napi x órás edzés, de a nagy különbség az, hogy ezek a sportolók választották ezt az életformát. Ezért ők nem a szó negatív értelmében hoztak áldozatot. Számukra a velejárója volt az, hogy ha az élsportban kiemelkedő eredményt akarnak elérni, akkor az első edzéstől kezdve semmi nem lesz olyan az életükben, mint előtte volt. De azt kivétel nélkül mindegyik sportoló megmondta, hogy nem bánták meg, hogy végül így döntöttek. Volt olyan is, akinek volt választása gyerekkorában, de akkor is az volt a konklúzió, hogy a legjobb döntést hozták az életükben.
A másik dolog, ami feltűnt nekem az interjúk olvasása során, hogy a sportolók sorsa már akkor eldőlt, amikor először találkoztak az edzőjükkel. Ez főleg a Pásztory Dórával való interjú során világlott meg, aki a világ leglustább paralimpiai bajnokának mondta magát. Mégis olyan edző vette a gondozásába, aki elérte nála, hogy minden egyes hajnalon 4:44-kor (4-es Pásztory Dóra szerencseszáma) felkeljen és ott legyen 6-ra az uszodában. Tehát az edző kisugárzása, karizmája nagyon sokat számít. Ez az, ami már a legelső találkozásnál látszik, ami miatt az az edző a sportolók szeméban tiszteletet érdemel. Arról is olvasni alkalmanként cikket, hogy vannak edzők, akik fizikailag bántják az edzéseken a sportolókat. Azokat tényleg a sportpálya vagy uszoda közelébe nem szabad engedni. Ugyanakkor edzői szigorra azért is van szükség, mert ezáltal is ki lehet rostálni azokat, akik a kezdeti lelkesedés után nem bírnák az edzések megpróbáltatásait. Ezzel jobb minél előbb szembesíteni a sportolókat, mert időben tudnak váltani. A szigorral nem utolsósorban ki lehet hozni a sportolóból azt a fajta egoizmust, ami által kijön belőlük a "csak azért is megmutatom!" "csak azért is kijutok az Olimpiára!" "csak azért is én fogok állni a dobogó legfelső fokán!" attitűd. Mert sokan vannak, akiknek megvan az adottsága az adott sportágra, sőt akár áldozatot is hoznának az edzésekért, de mivel a dobogó legfelső fokán négyévente (Olimpia esetében) csak egy ember áll, ezért kell ehhez kell az a fajta egoizmus is, hogy elhiggye magáról a sportoló, hogy ő lesz az, akinek a nyakába akasztják az aranyérmet. Ez nagyon jól lejött az interjúkból. Még ha nem is ismerném a sportolókat, akkor is, a szóhasználatukból világosan érződik, a személyiségüknek is köszönhető a dobogó legfelső fokára állhattak.
Azért is volt jó ötlet edzőkkel is interjút készíteni, mert más szemszögből nyerhetük betekintést abba, hogy a sport mennyire komplex dolog. Nagyon örültem az Egervári Sándorral készült interjúnak, mert nagyon jól leírta, hogy mi (volt) a baj a magyar labdarúgással. Amennyi meccset néztem kamaszkoromban meg később, abból én is, mint laikus, láttam meg tudtam, hogy a magyar foci mennyire gyenge. De soha nem álltam bele abba a vitába, hogy a "magyar focisták falábúak" meg "nem képesek egyeneset rúgni a labdába", mert mindig is éreztem, hogy méltatlan így beszélni nemcsak a fociról, akármennyire is gyengék (voltak) a magyarok, hanem általában a sportról így beszélni. Ez a könyv azon kevés források egyike, mely mély betekintést enged a magyar foci mikéntjébe és hogy miért (volt) olyan, amilyen. Azért írom létigét múlt időben zárójelben, mert most már ott vagyunk a Labdarúgó EB-n, valamit felmutat a magyar csapat, de még tisztázatlan számomra, hogy újra felvirágzóban van-e a magyar foci. Meg a Kemény Dénessel való interjú. Az edző, akit senkinek nem kell bemutatni Magyarországon, hiszen háromszor vezette a magyar férfi vízilabda-válogatottat az olimpiai bajnoki címig. Ő az az edző, akire elég ránézni és látható, hogy hogyan vezette a csapatot az aranyéremig.
Habár azt írtam, hogy dinamikusan halad a beszélgetés, árnyalatnyi különbségeket lehet érzékelni. A két végletet hoznám fel példának. Az egyik, a Fábiánné Rozsnyói Katalinnal készült interjú. Ő az az edző, aki olyan kajakosokat juttatott az olimpiai aranyéremig, mint Kőbán Rita, Kovács Katalin, Janics Natasa vagy Kozák Danuta. Ő a rangidős az interjúalanyok közül és borzalmasan megakasztotta a lendületet az a már-már túlzott udvariasság, ahogy Gundel Takács Gábor megszólította őt. Azt érzékeltem, hogy szinte kínosan ügyel arra, hogy megfelelően szólítsa meg az edzőnőt. Valószínűleg kevesen csinálták volna másképp, de az a fal, amit "kegyed", meg a "tetszik" szavak állítottak, kissé tompította a beszélgetés élét.
A másik véglet a Pálinger Katalinnal készült interjú, ami tényleg nem nevezhető interjúnak, az közvetlen beszélgetés volt. Nem véletlen, hiszen Gundel Takács Gábor is kézilabda kapus volt, amikor sportolt, ahogy Pálinger Katalin is. Az a beszélgetés azért volt különleges, mert ott Gundel Takács Gábor nemcsak felkészült riporter volt, hanem ténylegesen bennfentes. Képes volt úgy gördülékennyé tenni a beszélgetést, hogy egy szóval nem említette, hogy ő is kézilabda kapus volt, de a kérdéseiből világosan látszott, hogy Pálinger Katalin sportolói munkásságához tudott a legjobban kapcsolódni. Több esetben is úgy tette fel a következő kérdést, hogy Pálinger Katalin előző válaszára reflektált, majd arra fűzte fel a következő kérdést. Ezáltal a beszélgetés egy szép ívet írt le.
Élmény volt olvasni a könyvet, sokat tanultam ezektől a kiváló sportemberektől. Hihetetlenül rögös út vezet a csúcsig, sokkal több munka van a különböző bajnoki címig, mint azt gondolnánk. Extra motivációval szolgált számomra is, mert ezek a sportolók az életútjukkal bebizonyították, hogy ha valamit igazán szeretünk, akkor az az ár, amit meg kell fizetni azért, hogy abban jók legyünk, az nem áldozat. És ha ezt megtanulják az emberek, akkor a saját életében mindenki bajnok lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése